Megosztás
Nem tudom, Erdogan valóban önmaga ellen szervezte-e a puccsot, tényleg meredek ez az állítás. Az viszont világosan látszik, példátlan tisztogatásra adott neki ürügyet a véressé váló cselekmény.
Nem csak a fegyveres testületeknél és az állam hivatalnokainak körében, hanem a sajtóban és az oktatásban is. Utóbbi kettő bizonyára nem vehetett részt közvetlenül a támadásban. Hogy esetleg e körökből kerülhettek ki az Erdogant nem tegnap óta és nem jogtalanul bíráló véleményformáló szellemi csoportok, s ezért ezeken – kicsinyesség, el ne hagyj! – is el kell verni a port…
Amolyan „mečiari” tempónak tűnik. Messziről. Mert azért ő nem intézett el huszonakármennyi rádióadót (igaz, a kulturális támogatások tömeges megvonása jelezte a trendet), és nem vezényelte haza az összes akadémikust, nem rendelt el kiutazási tilalmat az ország tudományos elitje számára… Ehhez képest Első Vladimír ájtatos papnövendék. Erdogan a tömeges bebörtönzésekkel és megtorlásra buzdító népgyűlésekkel tulajdonképpen maga teremt polgárháborús hangulatot, és hova tovább: állapotokat.
Azt sem tudhatom, vajon a szeretet–megbocsájtás központú vallások és más vallások közötti különbségek váltják-e ki, járulnak-e hozzá, hogy Európán kívül (de most épp majdnem belül) ekkora súllyal esik latba a megtorlás és a bosszú. Nem vagyok ennek szakembere. Mint ahogyan azok a leegyszerűsítő politikusok sem, akik fennen hangoztatják, Európának kereszténynek kell maradnia. Miközben Európa vallási értelemben már régen nem keresztény (és nem a bevándorló muszlimok miatt nem az). Csak – és ez csöppet sem kicsike „csak” – a hagyománya, erkölcse, gondolkodása, kultúrája keresztény.
Fenti demagóg tétel – bármilyen jól is hangozzék – sok tízmillió keresztény embernek sem meggyőződése… Valamennyit azért árnyal a képen azok hozzáállása, akik bár populista módon ragaszkodnak hozzá és hirdetik, viszont nem feledkeznek meg a szekuláris jelleg hangsúlyozásáról. E tekintetben Erdogan emlékezhetne Mustafa Kemal szekularizációs politikájára. Bár sejtheti, noha a kalifátust eltörlő és dervisrendeket betiltó híres előd finoman szólva szintén erőteljesen érvényesítette akaratát, mégsem érhet a nyomába. Talán mert az Atatürk a középkorból kifelé, Európa felé vezette országát, míg Erdogan minimum komoly kétségeket ébreszt a megadott iránnyal kapcsolatban… Hívei az utcákon pedig vérbosszúért kiáltanak…
Európának nagyon kellene Ukrajna és Törökország. És viszont. Két hatalmas gazdasági, kulturális, szellemi és katonai potenciállal rendelkező államról van szó. Pechünkre mindkettő a kontinens geopolitikai határán fekszik. És a gondolkodásmódok határán.
Sejthető, ha Európa keleti és nyugati fele között jókora különbségek maradtak egyebek mellett amiatt, hogy a középkor utáni, de kiváltképpen a felvilágosodás utáni korszakok fejlődésrendje nagyban eltért, akkor az egyes korszakokat teljesen kihagyó és átugrani kívánó (?) „világok” betagozódása nem lehet zökkenőmentes. Jobbágyságból, középkorból a modernizmusba vagy a kommunizmusba katapultálni… Onnan pedig a poszt(?)indusztrialitásban tapicskoló posztmodern Európába – nagy kihívás.
Nagyobb (lásd a sokkal kisebb területű Balkánt), mint hogy a romantikába hajló, sőt az időszámításunk előtti, s itt talán helyénvaló így definiálni: Krisztus előtti időket idéző vérbosszúvágy és a hozzá kapcsolódó szellemi-kulturális mélység segíthesse.