Veritas, avagy az ÁVH pozitív szerepe

Hogy miért nem tudták vagy akarták kimondani eddig az igazságot a hagyományos akadémiai stb. intézményekben dolgozó történészek? A Veritas alapítója szerint nyilván azért, mert a) komcsi befolyás alatt állnak, b) a nem komcsi befolyás alatt álló történészek elől a komcsik elzárják az igazság forrásait.

A Veritas a héten kerekasztal-beszélgetést rendezett, ahol Földváryné Kiss Réka néprajzkutató, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke megemlítette az igazság megismerését akadályozó tények között, hogy az 1956 utáni erőszakot a Kádár-rendszert tabusította, helyette a Rákosi-rendszerben történteket nagyította fel. Nem egyértelmű az sem, hogy a köztörvényesként elítéltek közül kikre sújtottak le valójában politikai tettek miatt. A megtorló gépezet résztvevői az ÁVH-n szocializálódtak, így kérdéses, mennyire értékelhetőek az általuk előállított iratok hiteles forrásként.

Dr. Zinner Tibor történész, a Veritas 1945 utáni történelmet kutató csoportjának vezetője „tragikusnak” nevezte a helyzetet, mert hiányoznak a dokumentumok, miközben „alapvető emlékezetpolitikai lépések nincsenek tisztázva” (sajnos nem tudom, ezzel mire célzott). A szerinte tragikusan hiányzó iratok közül „mindent odaadnak nekünk”, de kérdés, hogy mi az a minden, hiszen az 1980-as évek végén előfordult, hogy érintettek maguk dönthették el, mi maradjon a személyi anyagukban.

Hogy mi az a minden, azt én is megkérdezném, de azt is, hogy kik adják oda a Veritasnak ezt a mindent, tudtommal ugyanis Magyarországon nincs állambiztonsági dossziényilvánosság. Törvényesen az iratanyagnak csak egy töredékét lehet és szabad kutatni.

Felhánytorgatta Zinner doktor továbbá, hogy az 1956-ot követő perek során 1945 előtti ügyeket is elővettek; ennek a célja az volt, hogy „a politikát alá lehessen támasztani”.

Hát ez nagyon szomorú. Így nagyon nehéz megismerni az igazságot. Gondoltam, segítségére leszek Földváryné Kiss Rékának iránymutató tudományos munkásságában azzal, hogy ismertetek egy cikket, amelyből kiderül, hogyan viszonyult a pártállam – és hogyan viszonyultak a pártállamot szolgáló történészek – az 1945 utáni magyar történelemhez. Dr. Zinner Tibornak nem kell segítenem, föltehetően ismeri a szöveget. Ő írta.

1987 októberében vagyunk, tehát a nyolcvanas évek vége felé. A Beszélőben már megjelent Rainer M. János tanulmánya az 1956 utáni megtorlás mértékéről, Lakitelek már megvolt, az MSZMP ifjútörökjei a színfalak mögött Kádár megbuktatására szervezkednek, fél év van/sincs hátra a Fidesz és az ötvenhatos kivégzettek újratemetését kivívó és megszervező Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásáig.

A TIB egyik megalapítója, Litván György történész, aki 1956 márciusában elsőként követelte nyilvánosság előtt Rákosi távozását, s akit az utolsó nagy ötvenhatos perben, a Mérei-perben hat évre ítéltek (1962-ben szabadult), cikket publikált az Élet és Irodalom 1987. október 9-i számában „A kéz Ézsaué – de kié a hang?” címmel. A cikk dr. Zinner Tibor tudományos tevékenységéről szólt.

A lap másfél hónappal korábban zárta le a Rajk per tisztázatlan hátterének feltárásáról szóló vitát.

Zinner doktor – életrajzai szerint – 1987-ben lett a Magyar Antifasiszták és Ellenállók Szövetségének tudományos osztályvezetőjéből a Reflektor nevű, kisebb pártkiadó főszerkesztője. Hogy október előtt vagy után, az nem derül ki.

Litván Györgynek „úgy tűnik, (...) van egy – egyetlen – történész, aki sok mindenbe, vagyis legalábbis egyes iratokba és titkos forrásokba betekintést nyerhet. Legalábbis erre vallanak dr. Zinner Tibor sűrűsödő nyilatkozatai és interjúi”.

Kifogásolta Zinner dr. „bizonyára kéretlen” kutatási monopolhelyzetét, nemcsak „bizarrsága” miatt, és nemcsak azért, mert ily módon nem lehet szakmailag ellenőrizni, hanem azért is, amit Földváryné Kiss Réka vet föl: az ÁVH dokumentumainak tartalmi hitelessége kétséges, gyakran nehéz megállapítani, mi a viszonyuk a valósághoz, bármilyen prekoncepciót kényelmesen lehet bizonyítani önkényes válogatás és értelmezés útján. (Ó, mennyire távol van ez a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Veritas Intézet kutatási módszerétől!)

Litván György kifogásolta azt is, hogy Zinner dr. újabb felfedezéseit és értelmezéseit nem tanulmányok, hanem interjúk és öninterjúk formájában publikálta, vagyis ellenőrizhető dokumentumok és egyéb források tételes megjelölése nélkül.

Fő tartalmi gondja – éppen az ellenőrizhető hitelességű forrásbázis hiányában – csak a „határozott benyomás” szintjén írható le: „Zinner dr. általam ismert összes eddigi megnyilatkozásai egy bizonyos irányba »húznak«, és ez nem más, mint az egykori Államvédelmi Hatóság felelősségének lehető csökkentése, pontosabban: az ÁVH önálló, külön bűnösségének cáfolata”.

Vagy másképpen: Litván György szerint dr. Zinner Tibor az ÁVH-t „holmi szerencsétlen, félrevezetett áldozatnak” állítja be, „amely voltaképpen kényszerhelyzetben tevékenykedett, beszorítva egyrészt Rákosi szervilis zsarnokoskodás, másrészt elvetemült vádlottak (Szőnyi Tibor!) állítólag hazug, beugrató vallomásai, harmadrészt a CIA és más imperialista ügynökségek provokációi, rágalmazó akciói közé”.

Dr. Zinner Tibor az Élet és Irodalom 1987. október 30-i számában válaszolt „A féligazságok ellen – együttesen” címmel. A monopolhelyzet felvetésére a következő választ adta: „Csak egy tekintetben van: 39 éves leszek, s nem úgy hat rám az egész ötvenes évek, mint az ekkor aktív vagy szenvedő, nem gyermek korosztályokra. A valóságos mozgatórugók feltárásakor nem vezetheti tollamat a személyes megtorlása vagy az '56-os utca hangja”. És így tovább.

Ez bizony mellébeszélés. Az eredetinél kétszer hosszabb vitacikk szerzője hosszasan kerüli a választ Litvánnak arra a beleértett kérdésére, hogyan juthatott hozzá „egyes iratokhoz és titkos forrásokhoz”. Több kitérőt tesz – szóba hozza „az imperialista hírszerző szervek aknamunkát”, egy adat elvétéséből kiindulva némileg mosdatja a „nem végig” katonai elhárító, ellenben a Kardos-emlékkönyv tanúsága szerint „másfajta” (pozitívabb) Révész Gézát (1957-től honvédelmi miniszter, majd moszkvai nagykövet), és elemzi dr. Szőnyi Tibor amerikai kapcsolatának szerepét. (Kardos György volt ÁVH-s és hírszerzőtiszt, kiadóigazgató emlékkönyvéről van szó.)

Végül mégiscsak rátér a válaszra. Arról számol be, hogy amikor a Fővárosi Levéltárban volt tíz éven át a népbírósági peres anyagok referense volt, „[a]z egyik legjelesebb magyar népbíró, később ügyvéd, dr. Major Ákos számára biztosított engedély kiterjesztése révén, mert előtanulmányokat írtam az Igazságügyi Minisztérium 1945–1956 közötti történetéből, betekinthettem 1957-es védelmei során keletkezett (de az 1945–1956 – különösen 1949–53 – közötti időszakot érintő) periratokba”.

Akkor most részemről egy kitérő. Dr. Major Ákosról mostanában Donáth György pere kapcsán beszélnek sokat; de nemcsak a NEB és a Veritas köreiben volna zsenánt „az egyik legjelesebb”-nek – és általában a népbírákat alapfokon jelesnek – nevezni. (Zinner Tibor nem régi ismeretterjesztő cikkében hajdani mentorát meg sem említi név szerint, csak képaláírásban szerepel a „Major-tanács”.) A Major–Zinner kapcsolat értékeléséhez ajánlom egy közismerten konzervatív író, Albert Gábor esszéjét. A megjegyzésből kiderül, hogy dr. Zinner Tibor a forradalom utáni megtorlásról is olyan adatok birtokába juthatott, amilyenekhez mások nem fértek.

Hogy ezek milyen adatok lehettek, arról hadd idézzem dr. Major egyik „védencét”, Göncz Árpádot: „Nagyon számítottam az ügyvédemre, de Major Ákos rögtön az első ügyvédi beszélőn támadni kezdett. Elmondott mindennek, egyfolytában hajtogatta, hogy a történelem szemétdombjára kerülünk. Az első negyedórában teljesen paff voltam, mondtam, ezt talán bízzuk a történelemre. Ezt mondta Szálasi is, felelte Major. Mire életem legnagyobb hülyeségét kérdeztem tőle: Ön védte Szálasit is? Elvörösödött, és azt mondta, én ítéltem halálra, kérem”.

Még egy kitérő. Zinner doktor 1987 októberében így látja a szovjet blokk állapotát: „a fejletlen, csak filológiailag – de marxi és lenini értelemben még nem – szocialista országokban az átmenetnek még ma is csak a kezdeténél tartunk”. Utána nyilván úgy értékelte, hogy ott is maradtunk.

Hogyan cáfolja 1987 októberében dr. Zinner Tibor Litván György „határozott benyomását”, miszerint lehetőleg csökkentené az ÁVH felelősségét? Mondjuk úgy: furcsán. Hogy ne érhessen a kontextusból való kiragadás vádja, a teljes bekezdést idézem, kivéve azt első mondatot, amely Litván György írását „a politika, az ideológia és a tudományosság keveredése” miatt bírálja (ha ez Facebook-poszt volna, azt írnám: XD), és egyelőre az utolsót. Tehát:

„A »miértre« kell előbb, és csak utána lehet a »kikre« választ adni. Ha a történetiség igényét tartjuk szem előtt, akkor mindent térben és időben, tehát folyamatában kell vizsgálnunk. Például nem lehet az ÁVH-ról csak a perekkel összefüggésében, mint olyanról beszélni és bűnösnek minősíteni (mert nemcsak koncepciós perek voltak!) Minden ügy más és más volt keletkezésétől a „realizálásáig”, és arról is szót kellene ejteni, hogy az ÁVH-nak más feladatai is voltak. Ennek ismeretében pedig miképp értékelhető a népi demokrácia valós ellenségeivel szembeni fellépés, a határőrizet stb. és annak a közel 40 ezer, zömében antifasiszta indíttatású szociáldemokrata, s mindenekelőtt kommunista munkás- és parasztfiatalnak, baloldali értelmiséginek a tevékenysége? Tudomásul kellene már egyszer vennünk, hogy az ÁVH jogelődjeinek működése – minden már akkor meglévő negatívum ellenére – kiemelkedő volt a fasiszta maradványok felszámolásában, a népi demokratikus államrend megteremtésében.”

Itt két dologra hívom föl a figyelmet. Az egyik: a keddi beszélgetésen Zinner doktor éppen azt nehezményezte, hogy 1956 után 1945 előtti (régi nyelven: fasiszta) ügyeket is elővettek a diktatúra alátámasztása céljából. A másik: az ötvenhatos perekben – amelyeknek anyagát az ötvenhatos elítélttel vitázó Zinner doktor ekkor más ismerhette – a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet” volt jellemzően a fő vádpont. Ez az az államrend, amelynek a megteremtéséhez szerinte az ÁVH jogelődei kiemelkedő módon járultak hozzá.

És akkor az utolsó mondat:

„Az ÁVH-képünk torz, mert időtlen, s benne devalválódik a nemzeti történelemben betöltött pozitív szerep.”

1987. október 30.

Nem ennek a cikknek a dolga dr. Zinner Tibor 1989 utáni mukásságának részletes elemzése és értékelése, például azoké a kutatásoké, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság csoport-, osztály-, főosztályvezetői, kabinetfőnöki, végül tudományos kabinetfőnöki posztján az ÁVH jogutódjai tárgyában végzett. Annyit említenék meg, hogy az ő szakvéleményére támaszkodva nyerte meg Kondor Katalin szakmányban az általa indított pereket.

Függetlenül attól, hogy mennyire értek a történettudományhoz: ha valaki – egy „benyomás” szintjén érzékelhető részletet kivéve – ennyire másképp látja ugyanazt a magyar történelmet 1989 előtt, mint utána, akkor vagy az egyik vagy mindkét időszakaszban rosszul látja. Azt természetesen nem gondolom, hogy alkalmatlan az 1845 utáni magyar történelem kutatásának intézményes irányítására, hiszen ezen a helyen tökéletesen megfelelő ember. Magyarország Kormányának ez a Veritas kell.

A fönt elemzett cikk nem szerepel dr. Zinner Tibor közleményeinek listájában. Ami indokolt volna (és a vicik-vacakokkal felturbózott publikációs listák korában dicséretes is), hiszen az ÉS nem szaklap. Nagyon helyes, ha egy tudós a szakmai fórumokon való közlésekre szorítkozik. De akkor megkérdezhetjük, hogyan kerül a jegyzékbe a vele készült a Heti Válaszban 2002-ben megjelent, történetesen ügynöktémájú interjú, mennyivel inkább fejezi ki aktuális nézeteit, mint a tizenöt évvel korábban általa írt egész oldalas ÉS-cikk. Amellett szerepel benne az a szöveg is, amire az ÉS-ben utal: amit a szintén nem szaklap Filmvilágnak írt 1986-ban az 1951-es kitelepítésekről. (Vö. Földváryné Kiss Réka meglátásával, miszerint az 1956 utáni erőszakot a Kádár-rendszert tabuvá tette, helyette a Rákosi-rendszerben történteket nagyította fel.)

Tudom: „Hazudni nem szabad”, mint a Veritas Intézet mottója mondja. Hallgatni pedig arany.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.