„A vértől rosszul voltam, így el sem tudtam képzelni, hogy orvos legyek” — beszélgetés F. Balogh Erzsébet festőművésszel

A szülei mivel foglalkoztak, mennyire voltak művészeti beállítottságúak?

— Elsőként talán nem is a szüleimet kellene megemlíteni, mert az édesapám jogász-közgazdász, az édesanyám pedig beruházási előadó volt, tehát nekik nem volt semmilyen művészeti beállítottságuk. De a nagyapám műbútorasztalosként dolgozott Miskolcon, Muray Nándornak hívták, és nagyon komoly műhellyel, illetve asztalosipari tudással rendelkezett. Jegyzik is őt az iparosok adattárában, sőt, a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményében is van egy ülőgarnitúrája.

Tehát akkor innen ered a művészi hajlama?

— Gondolom.

Hány évesen kezdett el művészettel foglalkozni?

— Ugyanaz a történet, amivel általában minden művész kezdi a szakmai önéletrajzát, hogy már gyerekkorom óta rajzolok. Elvarázsolt gyerek voltam, aki szeretett elbújni, és nemcsak rajzoltam, festettem, hanem mindig készítettem valamit a különböző anyagokból. A miskolci lakásunk pincéjében már általános iskolás koromban műtermet alakítottam ki. Akkor még szobrász szerettem volna lenni, a miskolci kertészet fazekasműhelyében tanultam meg korongozni, és onnan cipeltem haza az agyagot, hogy otthon szobrokat készítsek.

Mit szóltak mindehhez a szülei?

— Édesapám támogatott, és büszke volt a kézügyességemre. Elvitt Ruttkay György miskolci festőművészhez, hogy az festeni tanítson. Ruttkay György jogász volt, de fiatalkorától elkötelezte magát a művészet mellett. Kassák Lajos fedezte fel tehetségét és a Ma folyóiratban közölte is a rajzait, majd a magyar aktivisták kiállításain rendszeresen szerepelt. Magánórákat vettem tőle és keramikus feleségétől, Nyirí Lilitől. Óriási élmény volt hozzájuk járni, lakásuk tele volt műtárggyal és munka közben rengeteget meséltek, főleg Kassákról és a köré csoportosuló művészekről. De végül is édesapám nem engedte meg, hogy a képzőművészeti egyetemre felvételizzek.

A magánórákat engedélyezte, sőt, elintézte, de az egyetemet nem?

— Azt mondta, szerezzek először tanári diplomát, aztán azt csinálok, amit akarok. Így kerültem biológia-rajz szakra, az egri főiskolára. Ezt a döntésemet később sem bántam meg, mert életre szóló indíttatást kaptam. A rajz szakon végzettek közül sokan tovább tanultak és művészettörténészként, vagy képzőművészként lettek ismertek a hazai művészeti életben.

Érdekes, hogy nagyon sok művész mondja, hogy tanult, vagy pedig érdeklődött/érdeklődik a biológia iránt…

— Választanom kellett a tanárképző főiskola és az orvosi egyetem között. Szerettem a biológiát, de ennél is jobban szerettem a magyart. Csakhogy magyar-rajz párosítás nem volt akkor, a vértől pedig rosszul voltam, így el sem tudtam képzelni, hogy orvos legyek. Nem bántam meg végül is a döntésemet, úgy gondolom, hogy a biológia tanulása szélesebb látókört biztosított.

Milyen eredménnyel végezte a szakot?

— A rajzra összpontosítottam a legtöbb energiát, de biológiából is jó eredményekkel végeztem, csak egyszer buktam meg állatrendszertanból.

1977-ben szerezte meg a tanári diplomát, hogy alakult utána az élete? Hol talált munkát, illetve milyet?

— Menekültem Miskolcról. Nem akartam visszamenni a szüleimhez, önálló életre vágytam. A főiskolás évek alatt találkoztam a későbbi férjemmel, akivel határozott elképzelésünk volt a jövőnkről.

…aki biológus?

— Nem, magyar-ének szakos tanár. Ő már a főiskolán a népzene mellett kötelezte el magát. Diplomázás után Poroszlóra mentünk tanítani.

Tapasztalatnak biztosan jó volt.

— Tapasztalatnak nagyon jó volt, de csak egy évig bírtuk, utána visszamentünk Egerbe dolgozni és tovább folytattuk tanulmányainkat, én a Képzőművészeti Egyetemen ő pedig Debrecenben néprajzot tanult.

Közben tanított?

— Egerben egy általános iskolában helyezkedtem el. Nagyon szerettem tanítani, mert elsőtől nyolcadik osztályig szinte minden korosztállyal foglalkozhattam, a problémám csupán az volt, hogy nem tudtam mellette elég időt a művészeti munkára fordítani. Szerencsére meghirdettek egy állást Egerben az Eszterházy Károly Főiskolán, azóta, azaz 32 éve vagyok a főiskola tanára.

„Festészetének alapja az erőteljes gesztusban és színben foglalt érzelem a valós látványból.” — írták önről. Mikor kezdett el igazán festeni, mikor készült el az első olyan műve, amire igazán büszke?

— A Képzőművészeti Egyetem elvégzése után. Addig kerestem a kifejezési lehetőségeket, a saját hangvételt, a témát. Főleg akvarelleket készítettem. Szerettem ezt a technikát, mert gyorsan és rövid idő alatt tudtam megfogalmazni, ami foglalkoztatott. Fontos mérföldkő volt a diplomázás után egy ausztriai nemzetközi művésztelep 1990-ben, ahova nagyon félve mentem, mert bizonytalan voltam magamban. Itt lehetőségem volt ideális körülmények között egy inspiratív környezetben az elmélyült munkára, melynek során sok mindent tisztázni tudtam magamban. Itt kezdtem a gesztusokkal megfogalmazott formavilággal kísérletezni. Újra építettem a színekkel kapcsolatos beidegződéseimet.

Tehát mondhatjuk, hogy elég későn?

— Mihez képest? Nem elhanyagolható, hogy én közben két fiú gyermekem nevelésével is foglalatoskodtam. Egyébként úgy gondolom, hogy ma rá vagyunk kényszerítve egy felgyorsultabb, látványosabb teljesítményre, pedig szerintem mindenkinek más a fejlődési ritmusa, erre nincs recept. A művészettörténetben látunk példákat arra, hogy hosszú évekig, évtizedekig kísérleteztek például Cezanne, Van Gogh, míg a fő műveik megszülettek.

Ma rövid idő alatt gyors, látványos eredményeket várunk a fiataloktól és magunktól is. Sokszor a nagy lendület után megtorpanás következik, arról nem is beszélve, hogy az egzisztenciális harc rengeteg energiát emészt fel. Sokan a munka világában hamarabb feladják a művészi tevékenységet. Az egyetemen nagyon lendületes, bátor, karakteres munkák születnek. Érdekes összehasonlítani az archív anyagban megmaradt munkákkal. Régebben a tanulmányok kisebbek, de nagyon elmélyültek voltak.

Mármint azok a művek, amelyeket önök készítettek?

— Nem elsősorban az én korosztályomra gondolok, hanem a még előttem végzettekre. 2018-ban lesz 70 éves az egri rajzoktatás. Ez alatt az idő alatt készült munkák szépen mutatják a korszellem változását.

De ugye, azt azért nem lehet kijelenteni, hogy a mai művek összecsapottak?

— Egyáltalán nem. A szakmai igényesség fontos mérce ma is. Hihetetlen energiával és nagyon elmélyülten, magas színvonalon dolgoznak az elhivatott hallgatók. Sajnos a kétszakos képzésnél nincs elég idejük a szakmai munkára, ezért tapasztalhatunk egyfajta színvonalbeli visszaesést. De ez régen is így volt. Két szakon nem lehet kiváló eredményt elérni. A kettőből van mindig egy kedvenc.

Ha már fiatalokról van szó, akkor nézzük példaként Mayer Évát, aki somorjai és a DUNART.COM művésztelep szervezője, vagy a férjét, Majoros Áron Zsoltot, akik mindketten a nyolcvanas évek elején, közepén születtek, ily módon szintén fiatalok. Ha az ő munkásságukat vesszük górcső alá, mit mondna?

— Ők nagyon tehetséges fiatal művészek, és rendelkeznek a fiatal energikus generáció összes erényével. A felsőoktatási képzés is sokat változott, legalább is a gyakorlati oldala. Ma már az egyetemen is rengeteg kiállítást szerveznek, pályázatokon, külföldi képzésekben vehetnek részt a hallgatók, nagyon korán kapcsolatba kerülhetnek galériákkal.

Tehát ők megtanulják az iskolában saját magukat menedzselni?

— Igen, most már errefelé fordult a világ. Persze ezt túl általános így kimondani, mert a művészek nem szívesen foglalkoznak ezzel, habár elkerülhetetlen a pályán maradáshoz, többségük mégis képtelen az önmaga menedzselésére.

Mert elég korán állítottak ki külföldön, például Londonban. Önnek mikor sikerült először?

— Én 31 évesen hagytam el először az országot. Megszabott valutakeret volt, amivel túl sokáig nem lehetett megélni külföldön, ha ott ismerős nem támogatott. Mi egyetemista-főiskolás korunkban örültünk, ha a legújabb könyveket, folyóiratokat megszereztünk a nyugati kortárs művészetről, most pedig bemegyünk az első könyvesboltba, vagy felmegyünk a netre és minden ott van.

Mikor sikerült önnek az első művét eladnia?

— Az előbb említett ausztriai művésztelep ilyen szempontból nagyon sikeres volt. Egy építész szervezte, aki szállodákat, közintézményeket épített, és egyben volt egy művészeti galériája is. Tőlem akkor sok munkát megvett, így ez anyagilag is beindította az életemet.

Manapság könnyű a műveket értékesíteni? Van piaca a kortárs művészetnek?

— Szerintem van piaca a nagyvilágban, de sajnos én olyan helyen élek, ami szerintem az egész országban a legfejletlenebb ebből a szempontból. Kelet-Magyarországnak ez a része még kiállítótermekben sem bővelkedik különösebben.

Ám művészetét díjak formájában több alkalommal is elismerték. Mennyire viszik előre önt a díjak?

— Jól esik az embernek, bár semmit nem határoznak meg. Nyilván ez egy drága mulatság, mármint művészetet „csinálni”. Az anyagi lehetőségek sokszor korlátok közé szorítják az embert, bár egyszerű, olcsó anyagokból is lehet kiváló műveket létrehozni. Most legutoljára Losoncon az Akvarell Triennálén kaptam első díjat és ott meg is vásárolták a műveimet a múzeum számára. Nagy öröm, ha jó gyűjteménybe kerül a munkám.

Tehát anyagi vonzata is van a díjaknak, amelyek ugye segítik a művészt?

— Valamennyi pénz általában jár a díjakkal, természetesen attól függően, hogy az adott kiállítás szervezői hogyan tudnak pályázni, mennyi szponzort tudnak beszervezni.

A somorjai művésztelepen először vett részt 2017 nyarán?

— Igen, először.

Mit szólt hozzá?

— Az egész szervezés nagyon-nagyon körültekintő és igényes, kiváló vendéglátásban volt részünk, jók a munkalehetőségek, öröm volt rajta részt venni.

Több művésztelepen volt már, tehát van összehasonlítási alapja…

— Minden művésztelepnek megvan a sajátos karaktere, hangulata, melyet a szervezők alakítanak ki azzal, hogy honnan és milyen művészeket hívnak meg. Én is vezettem művésztelepet 15 évig Jászdózsán, ahol inkább Latin-Amerika felé kerestünk kapcsolatot. a magyar és a különböző európai országok mellett minden évben részt vettek Mexikóból, Chiléből, Hondurasból is művészek.

A somorjai művésztelepen korosztálybeli különbségek is voltak, tehát valahol tanulnak is a művészek egymástól?

— Így van, és ez szerintem nagyon szerencsés, hogy minden korosztály képviselteti magát. Így életszerű egy művésztelep.

Angyal Sándor