Vesztésben az amerikai győztes I. – Hillary Clinton

Hogyan lehetséges, hogy az Egyesült Államoknál sokkal gyengébb Oroszország történelmileg példátlan mértékben képes befolyásolni az amerikai belpolitikát? Ezen kezdtem gondolkozni a múlt héten Nyerésben az orosz vesztes címmel, és ott hagytam abba, hogy mindez nem volna lehetséges, ha az amerikai belpolitika nem lenne olyan állapotban, amilyenben van. Ha nem Hillary Clinton és Donald Trump volna a két nagy párt elnökjelöltje. Hogyan juthatott ez a két ember ilyen messzire?

Vesztésben az amerikai győztes I.  – Hillary Clinton
Fotó: TASR/AP

A dolog egyelőre megnyugtatóan alakul, a demokrata elnökjelölő gyűlés óta Clinton – a közvélemény-kutatások átlagát tekintve –  majdnem hét százalékkal elhúzott Trumptól, és mégiscsak ő a normálisabb. A szenátor asszony jelölése azonban – bár nem annyira váratlan, mint a politikával eddig hivatásszerűen sohasem foglalkozó milliárdosé – szintén válságtünet. Mondhatni, vészjósló anomália. És nem azért, mert nő.

Van három ökölszabály, itt csak vázlatosan tudom magyarázni őket.

Egy: A második világháború, pontosabban az elnökök újraválaszthatóságát szabályozó alkotmánykiegészítés óta a két nagy párt általában nyolcévenként váltja egymást, Az elnökök igyekeznek úgy kormányozni, hogy újraválasszák őket, a második ciklusban viszont már nincs ilyen motiváció, s a publikum (többsége) is frissülést, változást akar.

Ez a ritmus egyszer, pontosabban kétszer zökkent meg: Jimmy Carter kétszeresen – gazdaságpolitikailag és külpolitikailag – kudarcos kormányzását Ronald Reagan nagyon sikeres kormányzása követte; utána George H. W. Bush elnöksége afféle republikánus jutalomjáték volt, viszont nem is tartott tovább négy évnél.

Kettő: Demokráciában rendszerint még a legjobb politikusok pályafutása sem tart sokkal tovább húsz évnél attól a naptól számítva, hogy az országos politika főszereplői közé lépnek elő. Ismétlem, demokráciában. Mellékszereplők, helyi nagyságok sokáig lehetnek, de a csúcson körülbelül két évtized alatt óhatatlanul felgyűlnek a hibák, vétkek és kudarcok, amiket a nagyembernek fejére olvasnak, úgyhogy a védekezés túl sok energiát von el az optimális döntéshozataltól, és bizonyos választási lehetőségeket el is zár.

Valamilyen történelmi siker meghosszabbíthatja a szakmai élettartamot, de nem sokkal. Helmut Kohl például 1973-ban lett a CDU elnöke. 1982-től volt kancellár. Az ő nevéhez fűződik a német újraegyesítés. Az 1998-as választáson súlyos vereséget szenvedett.

Három: 1960 óta az amerikai demokraták nem tudnak és eddig nem is nagyon akartak elszakadni a Kennedy-modelltől. A sikeres demokrata elnökjelölt viszonylag fiatal, jóképű, optimizmust sugárzó, aggályoktól és komplexusoktól mentes férfi. Egy kivétel volt, a Trumphoz hasonlóan extrém modorú és – polgárjogi érdemei mellett – nagyon kártékony Lyndon Johnson, aki 1964-ben a Kennedy-mítosz lendületével nyerte meg nagyon a választást a konzervatív gonoszcsont Barry Goldwater ellen. (A republikánusoknál nincs ilyen egyeduralkodó modell. Eddig a reagani „sokat megélt, megingathatatlan családapa” figurája bizonyult a legsikeresebbnek.)

Clinton mindhárom ökölszabály szerint vesztésre volna ítélve, ha nem borult volna fel az amerikai politikai világ.

Egy: Obama nem volt olyan sikeres elnök, hogy az elég lenne a demokrata jelölt további négy évéhez.

Kettő: Hillary Clinton nem egy, hanem két elnök mellett használódott el politikailag és emberileg: már férjének 1992-es kampányába is egy korrupciós botrány ballasztjával érkezett (Whitewater), köztudomású volt, hogy Bill Clinton informális belső döntéshozó körébe tartozik, és mindenkinek világos volt, hogy a Monica Lewinsky-ügyben nem viselkedik őszintén. Ezekhez képest apróság, de jellemző, hogy első fehér házi tartózkodása után szó szerint elvitte magával az ezüstöt. Nehéz elfelejteni azt is, milyen élesen támadta Obamát 2008-ban, a demokrata elnökjelöltségért vívott harcban – aztán mintha mi sem történt volna. Az amerikai nagykövet és három másik állampolgár halálával végződő bengázi terrortámadás körüli passzív felelőssége miatt szó szerint máig támadják a republikánusok. Végül az e-mail-botrány – vagyis hogy a családi rendszerről továbbított kényes, többek között szigorúan titkos adatokat – önmagában is kétségessé tenné, hogy alkalmas-e elnöknek.

Három: Önmagában az, hogy nő, 2016-ban már se nem előny, se nem hátrány a politikában. De a Kennedy-modelltől eltérően idős, nem sugároz optimizmust, láthatóan komplexusos, a megjelenése és a viselkedése bántóan kimódolt – és hiába nagyon okos, az amerikai választók hagyományosan nem szeretik az olyan politikust, akin látszik, hogy okos, mert az arra utal, hogy az átlagember számára elérhetetlen elithez tartozik. (George W. Bushnak az arcberendezése volt a szerencséje, ezért bocsátották meg neki, hogy arisztokrata dinasztiából származott, és a világ egyik legjobb egyetemén az évfolyama középmezőnyében végzett.)

Két oka lehet, hogy a demokrata vezetőség mégis Hillary Clintont favorizálta, aki nagyot bukna rendes körülmények között. Vagy eleve nem számoltak azzal, hogy ezen a választáson győzhet, vagy azzal számoltak, hogy a demográfiai és kulturális eltolódás miatt (erről a következő részben) így is, úgy is a Demokrata Párt fog győzni. Elvégre 2015 a progresszív irányzat diadalának éve volt, ekkor hozott egyfős többséggel olyan döntést a Legfelsőbb Bíróság, hogy a melegházasság alkotmányos alapjog. A felmérések szerint a közvélemény nagy többsége is egyetértett ezzel. Ha pedig erre halad a világ, miért szavazna a többség 2016-ban – és bármikor azután – a konzervatívokra?

Csakhogy ezekből a trendekből sokkal inkább a Clintontól balra álló, a saját értelmezése szerinti „szocializmust” hirdető Bernie Sanders demokrata elnökjelöltsége következett volna. És talán az is lehetett volna, ha a pártelitnek nincs még mindig súlyos szava a jelölési folyamatban, illetve ha – mint az előző cikkben említett WikiLeaks-szivárogtatásból tudjuk – nem él még ennek a tetejébe is, talán fölöslegesen, tisztességtelen eszközökkel. Nem örülnék neki, de a következő választáson egy fiatalabb, karizmatikusabb politikus simán győzelemre vihetné Sanders programját,

Hiba azt gondolni, hogy a politikai döntéseket száz százalékig racionálisan hozzák, de a korai kampányszakasz közvélemény-kutatási eredményeiből ítélve valószínűbb az első változat: azért tartottak ki Hillary Clinton mellett, mert igazából nem bíztak a demokrata győzelemben. A felmérések szerint Clintonnal szemben a fősodorbeli republikánus jelöltek közül az ottani pártelit kedvence, Marco Rubio biztos esélyes volt; viszont Sanders legyőzte volna őt is meg az erősebbnek bizonyuló, de saját pártjában se nagyon kedvelt Ted Cruzt is.

Bár még sok minden történhet, a vesztésre ítélt Hillary Clintonból az csinálhat győztest, amivel a demokraták nem számoltak: Donald Trump elnökjelöltsége. Ám ha győz a lejárt politikai szavatosságú Clinton, az csak első pillantásra lehet örvendetes. A veszélyek kiszámíthatatlanok, már csak azért is, mert az amerikai rendszerben rendkívül körülményes dolog ciklus közben megbuktatni a végrehajtó hatalom fejét.

Az európai demokráciák nagy részében ez a lehetőség afféle biztonsági szelep – ha az elnök vagy miniszterelnök elront valamit, vagy lebukik valamilyen kínos ügyben, akkor lemond. Az amerikai elnök döntéseinek minőségétől sokkal több függ a világban – ha a támadások elleni védekezés köti le az energiáit, rossz döntések sorozatát hozhatja. Az oroszoknak (és a kínaiaknak) talán kényelmesebb egy tetszés szerint gyötörhető Clinton, mint egy vastag bőrű, kiszámíthatatlan Trump.

A nagyon alaposan kidolgozott amerikai fék- és ellensúlyrendszerben az elnökválasztás viszonylagos fontossága kisebb, mint a mindent eldöntő parlamenti választásoké Magyarországon, mégis, innen nézve talán jobban meg lehet érteni a veszélyt, ha visszagondolunk 2002-re és 2006-ra. A baloldal és a liberálisok megkönnyebbültek, amikor Medgyessy, majd Gyurcsány győzött, és távol tartotta Orbánt a hatalomtól. Micsoda öröm. Pár hétig vagy hónapig biztosan. Aztán befellegzett a baloldalnak is, a liberálisoknak is, a magyar szabadságnak és a jövőnek is. Persze minden analógia többé-kevésbé hamis, csak mondom, ez segíthet a megértésben.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.