Vesztésben az amerikai győztes II. - Donald Trump

Fotó: TASR/AP

Trumpot nem a programja segítette idáig. Ez a program Európában egy kis radikális vagy „szélsőséges” párt parlamentbe jutásához volna elég. Bár Hillary Clinton utálói közül sokaknak tetszik, amit a nagyszájú üzletember mond, konkrét dolgokat csak egy csoportnak ígér: a felsőfokú végzettség nélküli fehér férfiaknak. Ez az a csoport, amelyik úgy érzi – okkal –, hogy ő az idők vesztese, és hogy a politikai elit minden irányzata cserbenhagyja.

Amerika – bár viszonylagos súlya csökken – megőrizte a világgazdaság erőgépének szerepét, de úgy, hogy a piacgazdaság logikájának megfelelően a gyártás – az ipar – mindinkább kiköltözik azokba az országokba, ahol alacsonyabbak a bérek. Rengeteg ember tehát elveszíti a munkáját, vagy a megszokottnál rosszabbul fizető munkát kénytelen vállalni, és ezek a személyes válságok nem egyenletesen oszlanak el az országban, hanem földrajzilag, a hagyományosan iparosodott körzetekben kumulálódnak, egy-egy körzetben lefelé menő gazdasági és kulturális spirált indítva el. A jelenség, gondolom, ismerős Magyarországról.

A 2008-as válság után – országos átlagban – folyamatosan csökkent a munkanélküliség, de az állásokat az iskolázottabbak tudták könnyebben elfoglalni. Akik között, nem mellesleg, többségben vannak a nők.

Az alacsonyabb végzettségű fehér férfiaknak konkurenciát jelentenek mind a munkapiacon, mind a szociális ellátásokban a legális bevándorlók (a bevándorlóknak különféle okokból jobb esélyük van az álláshoz jutásra, mint az Államokban születetteknek). És úgy érzékelik, hogy konkurenciát jelentenek az illegális bevándorlók is, elfoglalják a rosszul fizetett munkahelyeket, s főleg gyermekeik révén kihasználják a szociális ellátórendszert, noha nem tartják tiszteletben azokat a törvényeket, amelyeket az itt született állampolgároknak tiszteletben kell tartaniuk.

A stáb mérnöki pontossággal határozta meg a célcsoportot. „Szeretem az iskolázatlanokat” – mondta kampánya elején Trump, általános felhördülésre. Azt a megoldást ígéri, melyre ez a csoport vár: visszaviszi Amerikát egy korábbi fejlődési szakaszba, amikor még szegényebb volt. Visszahozza a gyárakat – amelyek a képzetlen munkaerőt foglalkoztatják – a szabadkereskedelem elvének tagadásával, a szabadkereskedelmi megállapodások felmondásával, az importárukra kivetett 20 százalékos vámmal, másfelől a környezetvédelmi szabályok eltörlésével. Falat építene – Mexikó költségén – a Mexikóból és Mexikón át jövő illegális bevándorlás útjába. A hatvanas évek óta példátlan módon korlátozná a legális bevándorlást is, erre jó alkalmat ad a muszlimellenes közindulat – más kérdés, hogy a további muszlim bevándorlás ideiglenes megtiltásának milyen gyakorlati haszna lenne akár nemzetbiztonsági, akár gazdasági szempontból.

A többi kijelentése, mindaz, amit nem ennek a célcsoportnak szán, vagy súlytalan, vagy amatőr bölcselkedés, vagy zagyva hülyeség, nem érdekes.

Ennyi azonban nem lett volna elég, hogy Trump republikánus elnökjelölt legyen. A középiskolai végzettségű, vagy középiskolából is kihullott fehér férfiak mégiscsak kisebbséget alkotnak, főleg azok között, akik hajlandók elmenni a választásokra. Trump villámgyors politikai karrierjét három olyan folyamat tette lehetővé, amivel a fősodor politikusai és szakértői ritkán számolnak: a média átalakulása, az előválasztásoknak az alkotmányos rendszertől idegen jellege, valamint a hagyományos politikai élet kiüresedése.

Ami a médiát illeti: A média és a politika összefüggésének tengernyi az irodalma, itt csak pár dolog. Az előző részben beszéltem a demokraták Kennedy-fixációjáról, hogy ha csak lehet, viszonylag fiatal, jóképű, ránézésre problémátlan férfit akarnak jelöltnek kiállítani. Nem véletlenül van ez így éppen 1960 óta, mivel akkor tartották az első elnökjelölti tévévitát. Akkor derült ki, mennyire fontos a megjelenés, a közvetlenül érzékelhető személyiség és a rögtönözni tudás a szokásos politikusi képességeken kívül. Képviseleti demokrácia lévén a választópolgárok addig elfogadták, hogy a politikusok valahol távol vannak, csak kivételes alkalmakkor lehet szűrők nélkül látni-hallani őket. Ez fél évszázada megváltozott.

A közvetlen láthatóság a klasszikus tévékorszakban – majdnem fél évszázadig – még egyirányú volt. Az internet és főleg a közösségi média eljövetelével azonban a politikai élet egy gigászi agorává lett, ahol a választópolgárok azonnal válaszolhatnak a politikusok szavaira, és közvetlenül, valós időben kommunikálhatnak egymással.

Ám ahol agora van, ott demagógok is vannak, önérvényesítő, haszonleső vagy egyszerűen csak rosszindulatú emberek, akik a köz érdeke ellenében akarják befolyásolni a politikai közösséget. Az amerikai alapítók ennek a lehetőségét igyekeztek minimalizálni a képviseleti rendszerrel, ami ugyan nem garantálja, hogy csupa bölcs és jellemes politikus kerül hivatalba, de a választások, a szabályozott hivatali idők, a fékek és ellensúlyok szilárd rendszere révén afféle szűrőként működik. Az azonnali, közvetlen és súlyozatlan online kommunikáció ezt a szűrőt kikapcsolja.

Az orosz titkosszolgálatok nem demokratikus viszonyok között – nem a demokrácia védelmére – nevelődtek, viszont óriási tapasztalatot szereztek a módszeres dezinformációban. Éppen ezért könnyű volt fölismerniük, milyen remekül kihasználható a demokrácia bomlasztására az internet. (Nemkülönben az örök elitellenes indulat, amit csak megerősít az internet anarchikus szabadsága nyújtotta komfort és „népi” önbizalom.) Azzal is tisztában vannak, hogy fölényük behozhatatlan, minthogy a szpecpropagandát saját pályán a demokráciák titkosszolgálatai sohasem tudják kellően ellensúlyozni.

Utóbbiak csak törvény-, sőt alkotmánysértéssel szólhatnak bele a demokrácia belső folyamataiba. Ez nem zárja ki, hogy megtegyék, de az gyakorlatiasan nézve is súlyos hiba, mivel ha kiderül, az a kormány bukásához vezethet. Az ellenséges titkosszolgálatok kezére játszik az is, hogy a demokráciák politikusai még nem jöttek rá: az online kommunikáció milyen könnyen meghekkelhető, ha nem tesznek különleges – körülményes – óvintézkedéseket. Lásd Hillary Clinton e-mailjeinek esetét.
Ezek és más posztmodern titkosszolgálati módszerek azonban csak rongálni tudják egy másik ország demokráciáját, tehát arra önmagukban alkalmatlanok, hogy közvetlenül hatalomra juttassanak egy adott politikust. Van viszont egy másik médiafejlemény, aminek semmilyen érintkezési felülete nincs a titkosszolgálati tevékenységgel, mégis – minden közvetlen demokráciarongálás nélkül – óriási hasznára vált Trumpnak.

Az internet médiabeli hódításának egyik következménye az volt, hogy a tévétársaságoknak olyan tartalmakat kellett keresniük, amikhez csak tévén lehet vagy érdemes hozzáférni. Ezek egyike a valóságshow. Amikor Európában meg akarják érteni Trump sikerét, nemigen számolnak azzal, hogy nemcsak most használja a médiát, hanem eleve afféle orákulum a médiában annak, aki vevő rá. És sokan vevők rá.

Tavalyig tizenhárom évadon át vezette az NBC tévéhálózat The Apprentice (A tanonc) című valóságshow-ját, amely az üzleti életet szimulálta, s a különféle menedzsment-feladatokat csapatmunkában legjobban teljesítő. majd egyénileg legjobbnak bizonyuló nyertes negyedmillió dolláros évi indulófizetéssel megkapta valamelyik Trump-cég főnöki posztját. Az egyes adások csúcspontján a valamilyen súlyos vezetési/üzleti hibáért alkalmatlannak ítélt versenyzőhöz (vagy többhöz) Trump hozzávágja: „You're fired” (Ki vagy rúgva), és azzal az illető kiesett.

Tehát az egyik legnézettebb tévéműsor nézőinek több mint egy évtizeden át azt szuggerálták, hogy Trump olyan gyakorlati ember, aki érti a dürgést, még azt is megengedheti magának, hogy érzéketlen dúvad legyen, mert Biztosan Igaza Van. Ért a kapitalizmushoz.

Ilyen – képességektől és érdemektől független – rajtelőnye előnye nincs egyetlen profi politikusnak sem. A tetejébe a valóságshow egy módszeresen fenntartott látszatból csinált üzletet. Trumpnak mint üzletembernek a valóságban gyakran nem volt igaza. Aki valami „neoliberális” cápának gondolja, téved. Apjától örökölte a vagyont, aki szintén nem annyira piaci sikerek útján, hanem főleg a különféle kormányok jóléti programjai keretében végrehajtott bérlakásépítésekkel halmozta fel, bezsebelve az állami támogatást, vagyis a sokat emlegetett adófizetők pénzét. Ha ő maga állampapírokba fekteti az örökségét, jobban jár, mint a piaci projektjeivel. Nevezetes kaszinó- és hotelvállalkozásából iszonyú bukás lett – mint Warren Buffet megjegyezte, aki olyan ostoba volt, hogy ebbe fektette a pénzét, tíz százaléknál kevesebbet kapott vissza. (Trump, nem piaci eszközökkel, mindig sokkal többet.) Közben – Buffet fogalmazása szerint – ha egy majom ugyanebben az időszakban darts-nyíllal célba dobott volna a tőzsdei árfolyamok oldalára, 150 százalékot ért volna el.

De ami látszik, az a nevét viselő felhőkarcoló – a valóságshow színhelye – meg a csillogás, a Trump zord tekintete előtt dadogni kezdő fiatal versenyzők, a valahogyan mindig visszaszerzett pénz és a szláv modell feleségek.

A média átváltozása tehát nagyon nem kedvez a valóságérzékelésnek, tehát a képviseleti demokráciának – súlyosan eltorzítja a jelöltek képességeinek, teljesítményének és jellemének érzékelését –, de önmagában talán nem volna ennyire veszélyes egy intézményi, procedurális fejlemény nélkül. Arról van szó, hogy a nagy pártok elnökjelölési folyamatából lassan eltűnik minden szűrési mechanizmus.

Az amerikai politikai intézményrendszert, illetve annak választási eljárásait eredetileg úgy gondolták ki, hogy az egyszeri, nyers többség akarata, a választók pillanatnyi érdekei és szenvedélyei minél kevésbé hassanak a döntésekre a választások közötti időszakban. Ezekről a szabályokról szól az amerikai Alkotmány főszövege. Az előválasztás viszont későbbi találmány, és teljesen kívül esik az Alkotmány gondosan kidolgozott garanciarendszerén. Kiváltképp 1968 óta, mikor is a Demokrata Párt elitjének az akarata megütközött az egyszerű tagokéval és szimpatizánsokéval, nem beszélve a háborúellenes ifjú radikálisokról. Ennek nyomán formálta át a jelölési eljárást az a bizottság, amelyet az a McGovern szenátor vezetett, aki 1972-ben minden idők legbaloldalibb demokrata elnökjelöltje lett (és nagyot bukott).

A lényeg a minél szélesebb és minél több kisebbséget bevonó részvétel volt annak az elvnek a jegyében, hogy több embernek jobban igaza van. Az elnökjelölő gyűlésen szavazók túlnyomó többségét az egyes államokból delegálják, és az ottani előválasztások eredménye kötelező rájuk nézve, Aztán a republikánusok is követték ezt a részvételi demokratikus elvet, és náluk már „szuperdelegátusok” sincsenek – olyan, a pártelithez tartozó küldöttek az elnökjelölő konvención, akiknek a szavazatát nem kötik meg az előválasztások. (A demokratáknál ez az arány ma kb. 15%, de hamarosan csökkenni fog.).

Az előválasztások rendszere meglehetősen kaotikus, nincs hely a változatok ismertetésére, de jellemzően olyan polgárok szavaznak, akiket a párt ideológiája mozgósít, és nem kénytelenek törődni azzal, hogy az ideológia milyen következményekhez vezet a kormányzásban. Magyarul: ha az egyszerű párttagokra, lelkes aktivistákra és szimpatizánsokra bízzák a választást, akkor olyan jelöltre voksolnak, aki a párt éppen uralkodó szenvedélyét képviseli, nem törődve a szükségképpen mérséklő hatású taktikai meggondolásokkal. Főleg akkor, ha az illető pártnak nincs erős ideológiai centruma a szó mindkét értelmében.

Ez történt Nagy-Britanniában, ahol a Munkáspártban úgy reformálták meg a pártvezető-választást, hogy a parlamenti frakció elveszítette túlsúlyát a jelölésben, és az egyszerű tagok és szimpatizánsok bevitték a hátukon az addig komolyan nem vett, de hajthatatlanul ősbalos Jeremy Corbynt. És ez történt Amerikában, ahol a pártelit iránti undor azt a jelöltet segítette győzelemre, aki a leglármásabban adott hangot az uralkodó szenvedélynek – az illegális hispán bevándorlókkal szembeni ellenszenvnek. (Az egyébként tehetséges és el nem kopott Marco Rubióval nem az volt a republikánus szavazók baja, hogy abortuszkérdésben – mélyen hívő katolikusként – jottányi sem tágít a Humanae vitae enciklikában foglalt egyházi állásponttól, vagyis a teljes tiltástól, hanem az, hogy az illegális bevándorlás ügyében túl békülékeny volt, és még demokratákkal is együttműködött.)

Még egyszerűbben: az előválasztások közvetlen demokratikus rendszere kedvez a szélsőségeknek és – udvariasan szólva – a szellemi egyszerűségnek. Amíg van „természetes”, általánosan esélyesnek gondolt jelölt, mint a demokratáknál Hillary Clinton, addig a radikálisok hátrányban maradnak, de ha nincs ilyen megegyezés, könnyen az történhet, ami a republikánusoknál. A média átalakulása pedig végzetesen fölerősíti ezt a tendenciát, gondoskodik arról, hogy a lehetőségből valóságos politikai elbutulás legyen.

Aki azt hiszi, hogy ez a színvonalcsökkenés új dolog (mármint Amerikában), az téved. Gondoljunk az internetkorszak első igazi győztesére, a pártjában tökéletes középutat képviselő Barack Obamára és az ő végsőkig egyszerűsített jelszavaira: „Change” (Változás) és „Yes we can” (mondjuk, „Igen, menni fog”).

Elértünk az utolsó tényezőhöz. Miközben a két nagy párt minden eddiginél vadabbul szemben áll egymással, a kormányzásban nincs közöttük túl nagy különbség, és éppen ez vezet a páűrthívek közötti példátlan szembenéálláshoz.

A baloldali legendákkal ellentétben a republikánusok nem népnyúzó „neoliberálisok”: George W. Bush gyógyszer-támogatási rendszere bőkezű volt az idősekkel, óriási eladósodás árán; a 2008-as válságba való sodródást többek közt az tette visszafordíthatatlanná, hogy kormányrendeletben írták elő: növelni kell az alacsony jövedelműeknek juttatott jelzálogkölcsönök számát. Obama viszont például – a kezdeti felbuzdulás után – máig nem záratta be a guantánamói fogolytábort (nem erőltette nagyon a bezárást a Kongresszusban), és kormányzása alatt tovább nőtt a jövedelemkülönbség a felső osztály a lakosság zöme között (ez a balosok számára a fő botránykő). Az állam eladósítása pedig töretlenül folyt, akár republikánus volt a kormány, akár demokrata. Aki kormányra kerül, lényegében nem tud mást tenni, mint egyensúlyozni a jóléti állam erősítése és a Big Businessnek való kedvezés között. Ez egyszerre vezet viszonylagos stabilitáshoz, valamint eladósodáshoz és az Egyesült Államok viszonylagos gazdasági, tehát világpolitikai erejének folyamatos, lassú csökkenéséhez.

Mivel a kormányzás hagyományos témáiban, a gazdaság-, társadalom- és külpolitikában nagyjából közmegegyezés van, a két nagy párt között a viták ideológiai vagy másképpen alapjogi kérdésekről folynak, az ön- és kölcsönös hergelés miatt egyre élesebben. Abortusz, fegyverviselés, melegházasság, az etnikai kisebbségek és nők sérelmeinek jóvátétele a pozitív diszkrimináción is túl.

Középosztálybeli témák ezek – az egyik oldal diadalmasan tör előre, néha olyan problémákat megoldva, melyek ötven évvel ezelőtt nem is léteztek, s egyre felvilágosultabbnak tekinti magát, miközben a másik oldal – mely nagyobbrészt a szegényebb belső államok lakója – döbbenten értesül róla, hogy azok az értékek, amelyekre nevelték, a rendesség helyett a gazemberség kritériumaivá minősülnek át. Mindezt az ő gazdasági és szociális helyzetük javítása helyett kapják.

Aki a gazdasági és szociális helyzet javításáról, igazságosságról vagy a nemzet erejének helyreállításáról beszél akármilyen ideológia jegyében annak nyert ügye van. Ha az Egyesült Államokban nem volna a mai kétpártrendszer, a partvidékeken egy szocialista, a belső államokban egy keresztény-nemzeti párt tarolna, feltéve, hogy Sandersnél karizmatikusabb és Trumpnál vonzóbb meg egy fokkal taktikusabb személyiség vezetné.

Pillanatnyilag Hillary Clinton áll jobban a közvélemény-kutatásokban, de tegyük fel, hogy Trump győz. Mi történik akkor? Abban az értelemben persze vége a világnak, hogy a legrégebbi képviseleti demokráciáról kiderülne: végletesen elbutult, immunrendszere tönkrement. De Amerikának valószínűleg még nincs vége, a fékek és ellensúlyok rendszere ugyanis úgy van kitalálva, hogy az elnök a saját szakállára viszonylag kevés ügyben hozhat visszafordíthatatlan döntést. Tagolt a végrehajtó hatalom a szövetségi állam és az egyes államok között, tagolt a törvényhozó hatalom – kétkamarás a törvényhozás, és az egyes államok kongresszusainak is kiterjedt jogköre van –, és hiába tartanak a progresszív véleménymondók attól, hogy egy republikánus elnök újra konzervatív többségűvé tehetné a Legfelsőbb Bíróságot, ez megoldhatatlan, ha a Szenátus ellenáll.

Az európai parlamentáris rendszerekben, ahol a végrehajtó hatalom együtt mozdul a törvényhozással, a legfőbb biztosíték az a jóvátehetetlen bajok ellen (egyelőre), hogy a kormány megbukik, ha rosszul kormányoz. Ez gyengébb garancia, mint Amerikában, de mindeddig rendszerint működött.

A baj akkor és ott lesz jóvátehetetlenné, ahol és amikor a publikum többségéből már a rossz kormányzás érzékelésének a képessége is hiányzik. Ilyenre kevés a példa, de azért van.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.