Vezérek kerestetnek

Ardamica Zorán | 2021. június 4. - 15:08 | Vélemény

Nem az a kérdés, hogy a Za ľudí párt darabokra hull-e/átalakul-e/kettészakad-e vagy számára legjobb esetben cserél-e vezért, hanem, hogy mikor. Nálam okosabbak azt állítják, hogy e gond már a kezdetekkor bele volt kódolva a pártba. Mert egyetlen vezéregyéniségre építette fel a profilját.

Vezérek kerestetnek
Fotó: TASR

Nos, be kell látni, ilyen gondja többeknek is volt, van vagy lesz Szlovákiában. A Sieťre alig emlékszünk már. A Hidat nem csupán Bugár nyugdíjba vonulása sújtotta, ám az új elnök népszerűsége kvalitásai ellenére messze jár a régiétől. A Smer árnyéka önmagának. Noha a párt nem cserélte le Ficot, hiszen azt nem lehet, nem is termelt ki olyan egyéniséget, akinek ő a helyét szívesen adná át, mert bizalmasa, munkája folytatója, örököse lenne. Sőt, amikor (Kaliňák távozását követően) feltűnt valaki alkalmas az akkor még báb Pellegrini személyében, a Smer inkább állt bele egy pártszakadásba. Így aztán ma a szlovák baloldal rendelkezik egy regresszív szárnnyal és egy, a nyugati típusú, nyitottabb (még mindig nem „liberális”), modernebb, bár még mindig a múlttal terhelt és emiatt nem túl hiteles szociáldemokrata irányzattal. Egyébként ez a párt is szinte egyszemélyes projekt, és Pellegrini nélkül összeomlana.

Az OĽANO mintapéldája annak a konstrukciónak, amelynek ha nincs kire lecserélni a megtébolyodott főemberét, akkor a preferenciái 25-ről 10 alá esnek. Ráadásul reálisan és országosan létező pártstruktúrák nélkül nincs is, aki valamiféle váltásról döntést hozzon, ez gyakorlatilag a főnök maszek cége – ha finoman fogalmazunk, nem pedig demokratikusan épülő párt. A PS-szel anno koalícióban induló Spolu sem növelte alig mérhető preferenciáit az elnök cseréje óta. Pedig semmi kifogásolható nincs sem a személyében, sem a programjában.

És ez böki a csőrömet a legjobban. Nem a konkrét eset, hanem a jelenség:

Mi okozza, hogy tájainkon mostanság a választók nem az egyes pártok programjaira összpontosítanak, megkockáztatom: el se olvassák őket, hanem egy vezért és sleppjét hajlandók vagy nem hajlandók követni?

Gyakorlatilag racionális döntés helyett érzelmi, szimpátián alapuló döntést hoznak. Miközben a politikacsinálás, ha nem is racionális (mert kompromisszumos), de mindenképpen ráción alapuló tevékenység. Már amennyiben munkaként, tevékenységként és nem egyestés show műsorként fogja fel, aki csinálja…

Valószínűleg kiváló kutatók, politológusok és szociológusok, valamint a tömegpszichológia és a tömegpszichózis szakembereitől is eltérő válaszokat kapnánk, legalábbis ez eddigi olvasmányaim tapasztalata.

Én afelé hajlok (ide lőjetek, ha nincs benne legalább szemernyi igazság), hogy a jóléttől elkényelmesedett vagy éppen mindennel leterhelt választópolgár ódzkodik a felelősségvállalástól – így aztán tájainkon csupán kis mértékben vesz személyesen részt a nép önkormányzatiságának építésében – és már előre arra játszik, hogy ha majd nem működik az a valami, legyen kibe rúgnia.

A személyes felelősségvállalásnak még a kollektív formájából is kihúzzuk magunkat a mindennapi életben. Tegye mindenki szívére a kezét, akár egy tét nélküli munkahelyi szavazáson is (pl. kék vagy piros kávéfőzőt vegyünk-e) hányszor tartózkodunk, beleértve a titkos szavazást is… És utólag mondhatjuk, hogy én biza’ ebben nem vettem érdemben részt, nem vagyok hibás semmiben. (Itt most több tudományos monográfia következne az oktatásügy és a társadalom kapcsolatáról – ha ez nem egy kommentár lenne.) Tán ezért fogadjuk el könnyen, hogy mostanság egyre divatosabbak a hagyományos struktúrákkal nem rendelkező (ahhoz felelős, véleménnyel rendelkező helyi polgárok kellenének ugyanis) pártok önjelöltjei mérettessenek meg a választásokon. Csessze el más. Ha sikerül neki jól politizálnia, abból csak hasznunk van, ha nem sikerül, nem kell érte részben sem vállalni a felelősséget helyi szinten, ahol mindenki ismer (a kocsma és piac pedig szelektíve feledékeny helyek). Elviszi a balhét az illető és kész. Másrészt pedig sokkal egyszerűbb a kocsmában és piacon azt elmagyarázni, hogy XY fasza gyerek, mint azt, hogy egy közösség programja azért képvisel bizonyos célokat ilyen vagy olyan módszerekkel, mert azok a gazdaságra, egészségügyre, oktatásra, biztonságra, kultúrára stb. konkrétan így vagy úgy hathatnak.

Az egyszerűt és egyszemélyest könnyebb felfogni, mint az összetettet és logikával tagolhatót.

De csak látszólag, mert ez nem felfogás kérdése, hanem a pillanatnyi bizalomé, amely egy másodperc alatt el is veszthető, át is irányítható. Míg egy értékrend, egy társadalmi konstrukció vagy egy ún. „nagy elbeszélés” nem csupán hit és bizalom kérdése, hanem racionális (felvilágosult) gondolkodás és dolgos, hosszú távú felelősségvállalás, valamint részvétel kérdése. Amellyel együtt jár a kudarc és a korrekció.

Nagy dolgok ezek. Egy ilyen szöveg, ha sikeres, maximum arra utalhat, hogy érdemes lenne elgondolkoznunk, miért nem a rendszerszerű, hosszú távú megoldások keresésének a korát éljük, s miért inkább populáris vezérek kerestetnek az elhasználódottak helyett.

Vezérekre amúgy szükség van. Amennyiben van kit és hová és miért vezetniük – amennyiben értékes tartalommal is megtöltik útjukat.