„A világ országainak többsége”
Február végén már írtam arról, mivel indokolja a magyar kormány az azonnali orosz-ukrán fegyverszünet, alias „béke” sürgetését, ahol a „béke” nem egyéb, mint fedőszó az ukrán kapitulációra, vagyis az orosz terület-, gyermek és vagyonrablás elfogadására, a Hágát érdemlő háborús és emberiesség elleni bűntettek annyiban hagyására.
Kezdetben volt – pontosabban: miután egetverő stratégiai tévedésnek bizonyult Putyin terve a háromnapos „különleges műveletre”, a kijivi vezetés likvidálására és bábkormány beültetésére – az orosz hadsereg „aszimmetrikus fölényének” elve (Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor, tavaly július).
Majd amikor az ukránok sikeres ellentámadást hajtottak végre, következett az az érvelés, hogy ezt a háborút „nem lehet megnyerni”, tehát a folytatása csak további véráldozathoz vezet. A vérontás pedig úgy előzhető meg, hogy felek mostantól nem lőnek egymásra.
Orbán itt gondosan megfeledkezett arról a világszerte hangsúlyozott feltételről, hogy az oroszok vonuljanak ki onnan, ahol semmi keresnivalójuk. Az „úgy kezdődött, hogy visszalőttek” már a nagyapám korában is szakállas poén volt. (És ugyan miféle tárgyalásokat kezdhetne a Putyin által egyetlen méltó ellenségnek kijelölt Amerika azzal az Oroszországgal, aminek külpolitikájában elválaszthatatlan a diplomácia és a megfélemlítés?.)
Amikor csodamód ez sem hatott, jött az az érv, hogy az oroszoknak atomjuk van, és annyira őrültek, hogy képesek használni, tehát a kedvükre kell tenni. Ezt a múltkor már elemeztem. Viszont ugyanazokban a napokban tűnt fel a magyar hatalmi beszédben egy roppant meggyőzőnek szánt tétel: „a világ országainak többsége” nem érti, hogy az európaiak mit hisztiznek, még a végén világháború lesz belőle.
Szijjártó külminiszter, akinek személyesen Lavrov tűzte a kebelére a vírustól rettegő Putyin kitüntetését, egész pontosan azt mondta: Európa és a transzatlanti térség „háborús pszichózisban” van, és ez a világ országai jelentős részének, a „globális többségnek” nem tetszik. Ugyanekkor Orbán: „A világ országainak többsége azt mondja, amit mi: legyen tűzszünet, ne eszkalálódjék, ne terjedjen tovább a háború.”
Szijjártó, miután körülnézett az ENSZ-ben, azt is mondta: „Itt a béke iránti vágy, a béke támogatottsága sokkal nagyobb, mint adott esetben Brüsszelben. Az Európán kívüli országok is szenvednek a háború következményeitől, dacára annak, hogy földrajzilag messze helyezkednek el tőle.” Dacára vagy nem dacára, ha csak a logikát keressük, nem lehet érteni, pontosan mire alapozza ő és közvetlen főnöke ezt a szemmértékkel adott becslését (Európán kívüli országok kontra Európa).
Hiszen olyan közgyűlési határozatról mondta, ahol a világ országainak óriási többsége (köztük Magyarország és az Európai Unió többi tagállama) Ukrajna „szuverenitása, függetlensége, egysége és területi sérthetetlensége” (1. pont) és az orosz csapatok „azonnali, teljes és feltétel nélküli” kivonása (4. pont) mellett kötelezte el magát (ezek az érvek hiányoznak az orbáni retorikából, illetve a rogáni kábításból), és csak a 14. pontban, mintegy a fönti feltételek teljesülése esetén sürgeti a békés rendezést.
A magyar kormányzati propagandának ebben a vonalában az első pont az, hogy ne lőjenek a szomszédban, mert az úgy általában rossz (ez önmagában igaz is), viszont semmi jele annak, hogy ezt az oroszok azonnali, teljes és feltétel nélküli kivonulásához kötnék. Jelentkezzen az a kormánypropagandista, aki ezt leírta vagy kimondta (nagy a világ), sok mindent megbocsátok neki.
Az említett szavazáson 141 ország szavazott az orosz katonai erők azonnali stb. kivonására (tehát nem arra, hogy „ne terjedjen tovább a háború”, hanem arra, hogy „ruszkik, haza”. Most, rögtön.) Hat, Oroszországtól így vagy úgy függő tagállam szavazott nemmel (sajátos módon a legnagyobb menekültkibocsátók közé tartozó Szíria és Eritrea is). Tény, hogy a 32 tartózkodó viszont mind Európán kívüli (bár az egyikük, Kazahsztán nyugati csücske az Urál folyón innen van, azaz földrajzilag Kelet-Európához tartozik). De még ez se többség. Nagyon nem.
Az is igaz, hogy az orosz-ukrán háború kevésbé nyugtalanítja az afrikai, ázsiai, latin-amerikai nemzeteket – itt található a világ országainak többsége –, mint az európaiakat és legfőbb tengerentúli szövetségeseiket. Ugyanígy egy uruguayi vagy ugandai polgárnak, ha egyáltalán tud bármit Ukrajnáról, inkább mindegy, ki győz és ki veszít, mint egy európainak, s ehhez adódik a térségben az Egyesült Államokkal meg a volt gyarmattartókkal szembeni ellenszenv – ha ők valakit támogatnak, az biztosan nem jó. De könyörgöm, mi Európában élünk, jobban a bőrünkön érezzük, mint egy afrikai vagy latin-amerikai konfliktust, ez természetes. Vagy akinek nem természetes, az ne beszéljen európaiságról meg európai hagyományról.
Mégis, miből szűrték le magyar kormányzati körökben az invázió első évfordulója tájékán ezt a „világ józan többsége áll szemben az elmebajos Európával és Észak-Amerikával” mémet? A kérdés kétszeresen is rossz.
Egyrészt mert az ilyen jelszavakat, retorikai patronokat, világmagyarázat-leveskockákat – kinek mi tetszik – nem valamilyen valóságból szokták leszűrni és besűríteni, hanem a jól felmért keresletre, a lakosság racionalitáson és erkölcsön inneni, de azoknál erősebb ösztöneire, szenvedélyeire, komplexusaira alapozva, mint egy dizájnerdrogot dolgozzák ki a Királyi Magyar Propaganda Művekben.
Ilyen például a legújabb csatakiáltás: „No migration! No gender! No war!” Orbán írta ki először a Twitterre. Ennyit mindenki tud angolul, magyar fordításban nem ennyire frappáns, úgyhogy aligha írják ki magyarul a következő sorozat óriásplakátra, de valószínűleg sok változatban találkozhatunk majd vele.
Függetlenül a modern politikai felhasználásuktól, a bevándorlóellenesség az ember egyik legősibb társas ösztönén, a csoport védelmének kényszerén alapul, a „no gender” – most ne is elemezzük a lebutítás cinikusan aljas fokát – a kasztrációs félelmen és más elemi ösztönökön, a „no war” pedig ez esetben egy sajátosan magyar, Kádár-korból örökölt hamis berögződöttségen, miszerint az egyén boldogulását csak az állam garantálhatja (például zavartalan gázellátás formájában), és minden, ami ezt a biztonságos viszonyt megzavarja: őrültség, esetleg gonoszság.
A „világ országainak többsége” érv azonban se nem zsigeri nacionalista és csoportvédő (máskor egyáltalán nem érdekli a magyarembert, hogy mit gondolnak az Európától délre lévő országokban, ahonnan ráadásul a migránsok jönnek), sem más alapösztönre nem hat.
És ez átvezet a kérdés másik hibájához, mivel ez is azt bizonyítja, hogy nem a Rogán Antal vezette Magyar Királyi Propaganda Művekben dolgozták ki. Nemcsak az állítmány téves, hanem az alany is. Persze azon kívül, hogy a „világ országainak többsége” érv, mint láttuk, nem igaz. De ezt a hamis érvet magyar kormányzati körökben nem kidolgozták, hanem átvették, éspedig közvetlenül az orosz propagandából. (Hogy milyen csatornákon, azt nem tudhatjuk.)
A forrás megtalálásában Szergej Korszunszkij ukrán diplomata (tokiói nagykövet) segít a ZN.UA oldalon. A „világ többsége” szlogent – a Globális Dél kontra Kollektív Nyugat helyébe – két orosz szakértő találta föl tavaly, név szerint Szergej Karaganov, Putyin egyik vezető külpolitikai tanácsadója és Fjodor Lukjanov, az Oroszország a globális politikában folyóirat főszerkesztője, a Valdaj Nemzetközi Vitaklub kutatási igazgatója stb. Karaganov ezt írta 2022. szeptemberben, a háború hevében: „Mi vagyunk a civilizációk civilizációja, a neokolonializmussal szembeni ellenállásnak, a civilizációk, kultúrák szabad fejlődésének bástyája. […] A Nyugat terjeszkedése, annak legrosszabb oldala ellen vívott, ma Ukrajnában összpontosuló harcunk egy új, igazságos világrendért folytatott harc.”
A gyakorlati politika nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy a karrierjét a Brezsnyev-korban, Amerika-ellenes kandidátusi disszertációval kezdő Karaganov (akiknek a Szovjetunió felbomlása után meghirdetett nacionalista doktrínája szerint Moszkvának egyszer majd katonai erővel kell megvédenie az utódállamokban maradt orosz kisebbségeket s így a saját érdekeit), szóval ez a derék professzionális Nyugat-gyűlölő bejentette igényét az USA és közeli szövetségesei által elnyomott afrikai, ázsiai és latin-amerikai népek – a „többség” – képviseletére és védelmére.
Erre Oroszországot történelmi küldetése jogosítja fel, erkölcsi magasabbrendűsége, aminek – Karaganov szerint – „genetikus” tartozéka és szuverén sajátossága a tekintélyelvűség a dekadens nyugati demokráciával szemben. Az Ukrajna elleni háború ennek a dicső harcnak a része, miután az amerikai ellenség már Oroszország szomszédságában ütötte fel a fejét.
Lukjanov pedig kifejtette, hogy 2022 volt a „kifejlett multipolaritás” első éve, amikor is a „globális Amerika-ellenesség” fölénybe került az amerikai pólussal szemben. Korszunovszkij említi, hogy Lukjanov becsülte 85 százalékosra ezt a többséget – azt a többséget, ami szerinte nem fogadja el a (szerinte a Nyugat által kiagyalt) szabályokon alapuló világrendet.
Most felejtsük el, hogy a második világháború utáni rend kialakításában Oroszország jogelődje, a Szovjetunió is részt vett, és hogy nyilván az Oroszország által elképzelt új világrend is szabályokon alapulna, ahol a fő szabály a belső elnyomás és a külső erőszak szabadsága lenne. Kinek mi a csábító.
De egy ilyen világrend érvényesítéséhez Oroszországnak nem is lennének meg az erőforrásai. Ez az az állam nem hogy Amerikának nem versenytársa (legföljebb aljas és gyönge ellensége), de a „Globális Délen” sem fogja visszanyerni Amerika-ellenes vezető szerepét, mert már rég eltörpül Kínához képest.
Putyinnak – ha belátható ideig szabadlábon lesz, és nem száll vissza rá a polóniummal vagy novicsokkal megmérgezettek átka; mindkettőre jó esélye van – nem marad más, mint hogy a szovjet szuperhatalmi státusz elvesztésén keseregjen. Csak az vigasztalhatja, hogy mindig lesz elég nyugati hasznos hülye és romlott közép-európai politikus, aki valamiért tiszteli és szolgálja.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
