Vírus – politikai napló

Széky János | 2020. március 22. - 14:20 | Vélemény

Aki azt mondja, tudja, hová fajul a koronavírus-válság, az csal. Éppen ezért most nem foglalkozunk az amúgy sem (óvatosabban: alig) létező magyar liberális képviseleti demokrácia formai kereteinek tervezett felszámolásával (majd ha megvolt a parlamenti szavazás); sem a máris látszó sötét gazdasági következményekkel (ezeket csak súlyosbítja egy járványtól független körülmény, a forint példátlan romlása).

Vírus – politikai napló
Fotó: MTI

Nézzük egyelőre a dolog hatalomtechnikai és, mondjuk úgy, szociálpszichológiai oldalát. Annál is inkább, hogy Magyarországon a kormányzást a NER idején hatalomtechnikai kérdésnek tekintik. Tudományos flepni van rá (mármint azoknak, akik az ilyesmire vevők), hogy a politika lényege a hatalom megszerzése és megtartása, ennek pedig Orbán Viktor Magyarországon páratlan mestere.

A szociálpszichológia úgy jön ide, hogy ha a kormányzási képesség egyenlő a hatalomtechnikával, akkor nem kell foglalkoznia gazdaságpolitikai és egyéb szakpolitikai kérdésekkel – azokban van szerencséje, vagy nincs, és eddig többnyire szerencséje volt. Pontosabban rutinja van abban, hogy kellő számú választópolgárt lebambítson annyira, hogy amit a kormány elrontott, ne vegyék észre egy választási cikluson belül. Ehhez pedig elég a néplélekre” fogékonynak lenni.

Ebből a szemszögből nézve nem cél, hogy az állampolgárok tájékozottak legyenek. A járvány magyarországi kezelésének sajátossága az információk visszatartása, a tesztek és a beazonosított esetek feltűnően kis száma.

Az esetek bejelentett számáról nem spekulálok, az viszont tény, hogy a lakossághoz viszonyítva kirívóan kevés tesztet végeztek (Magyarországon ez az arány 45,5 teszt 100 000 lakosonként, Szlovákiában – pedig itt sem magas – 59,5; Ausztriában nagyságrendileg naponta annyi a teszt, mint nálunk eddig összesen).

Ugyancsak feltűnő a halálesetek nagy aránya a regisztrált fertőzöttek számához képest, ennek két oka lehet, de lehet, hogy mind a kettő: vagy ennyivel rosszabb az egészségügyi rendszer, mint akár Törökországban, vagy sokkal több a fertőzött (pontosabban: sokkal több fertőzöttről lehetne tudni), mint amennyiről hírt adnak. Az pedig teljesen egyedi, legalábbis európai viszonylatban, vagy például Kínától eltérően, hogy a hatóságok nem hajlandók kiadni a területi megoszlás adatait.

Vajon mi a választók tudatlanságban tartásának a haszna? Két dolgot tudok elképzelni: 1. Ha nem lehet látni a kormány teljesítményét, akkor nem lehet elszámoltatni. 2. Ha az alattvalók bizonytalanságban maradnak, könnyű minden szakmai teljesítmény nélkül, csak a határozottságot jelképező gesztusokkal (tankok az utcán, gorombáskodás a sajtóval, a fékek és ellensúlyok maradványainak megszüntetése) azt sugallni, hogy a kormány ura a helyzetnek.

Ne ámítsuk magunkat, a magyar politikai közösség tetemes részének fontosabb a biztonság érzete, mint a demokrácia.

A kapkodó és garantáltan mindig elkéső intézkedéseknek azonban az állampolgárok szempontjából megvolt az a hasznuk, hogy rávilágítottak a kormányzat eddigi alkalmatlanságára: hogy például az oktatás fejlesztése helyett az oktatás ideológiai megszállásával foglalkozott. Az egészségügy elhanyagolásáról fölösleges is beszélni.

Még feltűnőbb a kontraszt a nemzeti egységet állítólag megtestesítő Áder János köztársasági elnök hallgatása (eddig: vasárnap 12 óra) és az országos polgári kezdeményezéshez csatlakozó Zuzana Čaputová tapsa között.

Mondom, nem ajánlatos jósolni, de ez is mutatja, hogy a NER nem tökéletes gépezet. Az egyetlen ember, akinek a rendszerben jogosítványa van az önálló politizálásra, valóban mindenkinél ügyesebben tud bánni a választókkal. Ha azonban váratlan és önálló gondolkodást igénylő helyzet áll elő, kiderül, hogy a rendszer többi, tekintélyes tisztséget viselő tagja – a köztársasági elnöktől a kormányszóvivőn át az országos tisztifőorvosig – az ilyen gondolkodásra képtelen.

Ez a bénaság szintén egyedi magyar sajátosság. Lengyelország ugyancsak tekintélyelvű irányba tolódó rendszerében például Szumowski egészségügyi miniszterről a válságban kiderült, hogy a kormány leginkább hozzáértő és talán egyedül médiaképes tagja, úgyhogy máris az ottani elnök lehetséges vetélytársaként emlegetik. Mint micsodát emlegetik Magyarországon az egészségügyért is felelős Kásler doktort?

A NER szempontjából viszont nem is az inkompetencia a legveszélyesebb, hanem – talán – az, hogy ennek a politikai-szociológiai és nem minőségi értelemben vett elitnek egy vagy több tagja „kibeszél”, és nem lévén rutinos kommunikátor, elárulja, hogy az uralkodó csoport mennyire megveti a rá szavazók tömegét. Most, hogy nő a feszültség, és nyűvődnek az idegek, egyre nagyobb az esélye, hogy fontosnak vélt emberek elkövetik ezt a hibát.

A többi a népen múlik.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.