Vírus – Politikai napló (3.)

Széky János | 2020. április 26. - 18:18 | Vélemény

Képviseleti demokráciákban a kormányok úgy akarnak hatalmon maradni, hogy az őket alkotó pártok megnyerik – pontosabban: nem veszítik el – a következő szabad és független választást. Ennek pedig az a módja, hogy jól kormányoznak – pontosabban: nem rosszul –, úgy, hogy a választók ne forduljanak el tőlük.

Vírus – Politikai napló (3.)
Fotó: Facebook

A Fidesz azonban a kétharmad birtokában bebiztosította, hogy az általános választás ne legyen tisztességes – azaz ne folyjék egyenlő feltételekkel –, épp ezért megengedheti magának, hogy ne kormányozzon jól.

Optikai csalódást okoz, hogy a helyhatósági választásokon, ahol az egyszerű többség a tét, és a rendszer arányos, legutóbb helyenként ellenzéki polgármestereket választottak. A parlamenti választás – és Magyarországon más országos választás nincs – rendszere aránytalan, a parlamenti kétharmados többséghez a szavazatok fele, az egyszerű többséghez a harmada sem kell. A Fidesz fölénye az ellenzéki pártokkal szemben pillanatnyilag óriási, különös tekintettel a szegényebb térségekre, ahol az állam a legfőbb jövedelem- és információforrás.

Ha az ellenzéki pártok „összefognak” is, azaz önálló arculatukat nagyban feladva, rettentő politikai energia-ráfordítással minden egyes választókerületben közös jelöltet állítanak, a dolgok mai állása szerint akkor is nagy valószínűséggel a legjobb eredményük az lehetne, hogy a Fidesz parlamenti többsége közelebb kerül az ötven százalékhoz. Saját többséghez radikális megújulás és valami csodaféle kellene, kétharmadról pedig nem is álmodhatnak.

A Fidesz számára minimális programnak teljesen alkalmas egy stabil parlamenti többség fenntartása, ahhoz pedig a magyar alkotmányos intézményrendszerben – beleértve a választási rendszert és a médiát – elegendőek a kormányzáson kívüli eszközök: precízen kiválasztott szavazócsoportok ellenőrzése megtartása mézesmadzaggal vagy megfélemlítése bunkósbottal és mindenféle kommunikációs műveletek.

Mondom, pillanatnyilag.

Kitört a koronavírus-válság. A kezdeti értetlenség, bizonytalanság után – amit az ellenzék megszokásból nem használt ki – Orbán visszatalált ahhoz, amiben páratlanul nagy tapasztalata van, a kormányzás helyettesítéséhez kormányzáson kívüli eszközökkel.

Folytatódik a nemzetközi és belpolitikai infóháború kipécézett ellenségekkel Donald Tusktól a kihagyhatatlan Soros Györgyön át Karácsony Gergelyig.

Nemzetközileg is nagy a zűrzavar a veszély mértéke körül, de a magyar kormány mintha tudatosan igyekezne ködöt gerjeszteni – milyen a védekező felszereltség, hányan fertőződtek, hány fertőződhetnek meg, hány áldozata van a vírusnak magának –; ez két szempontból hasznos egyfelől fenntartja a félelmet, másfelől megnehezíti annak az ellenőrzését, hogy a kormány mit tesz valójában.

A Nemzeti Népegészségügyi Központ szakmai vezetője, akit eddig alig lehetett látni-hallani az Operatív Törzs tragikomikusan botladozó lumenjeihez képest, a NET történetében alighanem példátlan módon elismert valamit: eddig azért teszteltünk, „hogy a helyzetet utólagosan igazoljuk” (magyarán csak propagandából, úgy-ahogy), mostantól stratégiaváltás kell, és „tesztelünk, hogy a helyzet elébe menjünk”. Forradalmi módon azt fogjuk csinálni (remélem), ami eddig is normális lett volna.

Különben nem a normalitás a cél. Nem hogy antiliberális, de az embertelenségig kíméletlen és közegészségügyi szempontból fölösleges intézkedésekkel (katonai komisszárok nagyvállalatoknál, különleges jogrend bevezetése, „ágyfelszabadítás”) nem a járvány ellen védekeznek, az kormányzás volna; hanem megfélemlíteni akarják az ellenséget, a híveknek és el nem kötelezetteknek bevésni: ők az erősek itt, ők dirigálnak.

Csak úgy röpködnek az akciótervek, sűrű sorban alakulnak a munkacsoportok, lázas tevékenység benyomását keltve; a tervek hatékonyságát majd máskor elemezzük. Egyelőre annyit, hogy a megalapozottságuk és átgondoltságuk elég hézagosnak, a hasznuk szelektívnek látszik – természetesen minél közelebb van valaki a vezetői körhöz, annál jobban jár.

Azt, hogy a „látszik” nem alaptalan, igazolja a pénzügyminiszter nyilatkozata: a visszaesés nagyobb lesz, mint „gondoltuk” – vélhetően ahogy akkor gondolták, amikor amikor a gazdaságvédelmi ötletek kipattantak a fejekből. A kormány nemcsak a járványra reagált késve és amatőr módon, de arra sem készült fel, hogy az országot kivezesse a gazdasági válságból. Ha valakinek nem a kormányzás a prioritása, akkor nem tud úgy csinálni, mintha az volna.

Nem az a kérdés, hogy a Fidesz tisztességtelenül politizál-e. A maga szempontjából tökéletesen racionálisan politizál, mert amíg a választások nem tisztességesek, nincs olyan egyezményes fórum – sem az Európai Parlament, sem a Néppárt, sem az Európai Unió Bírósága, sem a nemzetközi mainstream média, sem a Harvard Egyetem, sem Princeton, sem a Facebook népe –, amelyik képes volna megbüntetni a Fideszt, amiért önös klánérdekeit követi.

A kérdés az, hogyan kerül ki Magyarország a válságból, és hogy a magyar politikai közösség kellően nagy részét érik-e olyan erős gazdasági és talán politikai ingerek a válság és a kibontakozás során, amiktől felismeri: egyáltalán nem kormányozzák, hanem használják. És ezek az ingerek lesznek-e olyan erősek, hogy a vezetői kör ugyanúgy nem tudja már kezelni őket, mint magát a válságot.

Félreértések elkerülése végett: a nép X százalékának nem a kormány erkölcsi színvonalára kellene ráébrednie, az ilyen felismerés stratégiai szempontból reménytelen, hiszen ha eddig nem ártott a morális romlottság a kormánynak, ezután sem fog; hanem a kormányzás szakmai minőségére. Amiben talán az ellenzéknek is szerepe lehetne. Tegyük fel, hogy ismeri a jó kormányzás mércéjét, és komolyan veszi magát. (A remény hal meg utoljára.)

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.