Viselkedési szabálylista

Széky János | 2020. november 27. - 19:39 | Vélemény

A legalább 2016 nyara óta szoros megfigyelés alatt tartott, és újabban a kormányzó pártnak hasznos szolgálatokat tévő exjobbikos, sőt ex-mi hazánkos képviselő, Volner János olyan javaslattal állt elő, amihez a Fidesznek nem volt képe, de amiből minden bizonnyal törvény lesz: a jövőbeli választásokon pártlistát csak az állíthat, amelyik legalább 14 megyében (a 19-ből) és a fővárosban legalább 71 választókerületben (a 106-ból) egyéni jelöltet állít.

Viselkedési szabálylista
Fotó: MTI

Mindezt két héttel azután, hogy a rendkívüli járványhelyzetben a kormány 27-ről 50-re növelte a listaállításhoz szükséges egyéni választókerületek számát (kilenc megyében és a fővárosban). Úgy látszik, valamiért azt gondolták – miután kétharmaddal, erőből átnyomták – hogy ez mégsem lesz elég, de zsenánt lett volna elismerni, hogy nemcsak brutálisak, hanem buták is, úgyhogy a szorosan kézben tartott szélső-nemzetradikális emberre bízták a feladatot, égjen ő.

A magyar választási rendszer eleve aránytalan, valamint akadályozza a kisebb és új pártok megerősödését, ezáltal bénítja a politikai versenyt és a tehetségesek kiválasztódását, ám ez ellen ritkán tiltakoznak az ellenzéki pártok.

Manapság meg főleg nem, amikor az ellenzékben egy a cél, Orbán megbuktatása, amitől minden jóra fordul. És – fogalmazzunk finoman – értetlenül nézik azt, aki szerint a jóra fordulásnak nincsenek meg a feltételei, tehát másról is szólhatna a politizálás. Például a pártok erősödéséről.

A javaslat célja az, hogy ne legyen egynél több ellenzéki lista a következő választásokon, tehát az ellenzéki pártok végképp mondjanak le saját arculatukról, a politikusok pedig rendeljék alá ambíciójukat a Nagy Közös Ügynek, ami rengeteg kompromisszummal és önkorlátozással, azaz öngyengítéssel jár. Ráadásul a kormány propaganda-hadseregének így könnyebb dolga van, kevesebb munkával kevesebb ellenségre kell tüzelnie.

Ha pedig valami csoda folytán az egységes ellenzék mégis megnyerné az elvben szabad, de sötéten tisztességtelen választást, akkor sem tudnának sokat kezdeni a rendszerrel, amit Orbánék informális (személyi, gazdasági és agymosó), valamint formális (alkotmányos vagy alkotmányerejű jogi) eszközökkel tettek és tesznek vasbeton szilárdságúvá.

Ez annyit is jelent, hogy ha a Fidesz ellenzékbe kerülne is, anyagi és szellemi erőforrások tekintetében határozott fölényben maradna, és ezt a fölényt bolond lenne nem kihasználni.

Ahogy ma látszik, a kiút ebből a helyzetből nem egy keservesen kiizzadt választási győzelem, aminek a megakadályozására a Fidesznek minden lehetősége megvan – ha két hét alatt ennyit tudnak baltázni a választási törvényen, akkor mi gátolná őket a hasonló akciókban 2022 tavaszáig? Az egyetlen valószínű kiút valamiféle színes forradalom lenne, dehát a tarhonya nem robban.

Mindebből Brüsszel semmit sem észlel. A magyar kormány óriási szerencséje, hogy az egyes államokat a joguralom – szabvány, hivatalos magyar fordításban a jogállamiság – terepén értékelik, bár ez liberális demokráciának csak egy alkatrésze.

Az Uniónak egyszerűen nincs műszere ahhoz, hogy kimutassa: egyik vagy másik tagországban nincs liberális demokrácia, politikai struktúráját tekintve az illető állam nem demokratikus, nincs szabad politikai versengés.

Mindegyik résztvevő számára sokkal kényelmesebb a viselkedési szabályok joguralomnak/jogállamiságnak nevezett együttesével dolgozni.

Brüsszelnek (és Berlinnek) azért jobb, mert igazából nem kell szembenéznie azzal, milyen rendszert táplált fel és hagyott leválthatatlanná fajulni az évek során.

A magyar ellenzéknek azért, mert így mindig lehetett remélni: egy külső erő végre megállapítja, hogy a magyar kormányzat nem teljesíti a viselkedési szabályokat, sőt meg is bünteti hetes cikkellyel meg pénzmegvonással, s ettől a magyar kormányzat úgy elkeseredik, hogy önként leteszi belpolitikai fegyvereit, már nem lesz több gond vele.

A magyar kormányzat pedig élvezettel használja ki a viselkedési szabályok listájának képlékenységét, rámutat a liberális demokrácia hibáira (ahol van ilyen, mindig vannak hiányosságai), és olyan témákban játssza el az üldözött hagyományvédő szerepét („keresztény családmodell”, bevándorlás elleni védekezés foggal-körömmel), amik nem érintik a demokratikus intézményrendszert.

„Azért bántanak minket, mert nem hagyjuk összeházasodni a melegeket, és nem engedjük be a muszlimokat” – mondják, és valóban, nem azért bántják őket, mert nem hagyják választáson leváltatni magukat. Annak felismerése több agymunkát követelne. És különben is, olyan prózai lenne.

Úriasszonynak és úriembernek hogy is fordulhatna meg ilyen a fejében. Biztos Orbánék is úriemberek.

De azért reménykedjünk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.