A Warcraftnak sem sikerült teljesen legyőznie a játékadaptációk átkát

Kemény fába vágta a fejszéjét Duncan Jones, mikor elvállalta a Warcraft rendezését, ugyanis köztudott, hogy az eddigi számítógépesjáték-adaptációk nem sültek el túl jól. Sőt, Jonesnak azzal is tisztában kellett lennie, hogy a WoW-nak van pár milliós rajongótábora, így szem előtt kellett tartania, hogy nekik semmiképpen sem okozhat csalódást. Figyelem, spoilerveszély!

A játékadaptációknál mindig megvan a veszély, hogy a film csak az adott játék rajongói számára válhat érdekessé, közönségcsalogatóvá. Ez a Warcraft esetében is megtörtént, ugyanis, míg a beavatottak (tehát akik valamennyire tisztában vannak a játékbeli történettel, karakterekkel) tudták, kit hova tegyenek, mit miért csináltak, addig a nem beavatottak (tehát akik pusztán az előzetes keltette kíváncsiságból, vagy partnere noszogatásából ültek be a moziba) gyakran nem tudhatták hová tenni az egyes elemeket: mi a különbség a zöld és a narancssárga ork között? Miért fordult mégis az emberek ellen a mágus? Ki az a ronda szörnyalak, aki kiszívja az emberek életét? Kérdések, melyekre nem biztos, hogy mindenki azonnal választ kapott.

A történet egyszerű, és mondhatni kissé klisé szagú: az orkok jönnek, hogy elfoglalják az emberek világát. Az egyik orkvezér (aki történetesen az egyik főhős is) azonban rájön, hogy ez így nem teljesen szuper és máris megvan a szövetség az emberekkel. A történet ilyenfajta alakulására szükség is volt, mivel az emberek a népük védelméért, az orkok pedig fajuk megmentéséért harcoltak. Mivel mindkét cél nemesnek mondható, így szükség volt a közös ellenségre, aki ellen szövetkezhettek.

A film egyik legzavaróbb tényezője az volt, hogy néhány jelenetet érthetetlen módon összecsaptak. Kevés volt az értelmes dialógus, hogy a dolgokat megmagyarázzák, ezáltal a párbeszédek valamennyire valósághűnek tűnjenek. Kissé már úgy tűnt, hogy azokat a pár perces jeleneteket csak kényszerből tették bele a filmbe, mert ugyan szükség volt rájuk, a magyarázkodással mégsem akartak pár percnél tovább foglalkozni, hogy több idő maradhasson az érdekesebb részekre. Nem beszélve a végső párbajról: aki vérremenő, ádáz küzdelmet várt a lovag és a gonosz ork összecsapásától, annak csalódnia kellett.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy a csatajelenetek rendkívül látványosra sikeredtek. Azok számára, akik már játszották a Warcraft számítógépes játékot, egy-egy összecsapás szó szerint felidézhette a játékban átélt élményeket. Kis híján azon kaptuk magunkat, hogy nem is filmet, hanem a játékból egy bejátszást nézünk.

Ha már a látványvilágnál tartunk, előzetesen az is aggodalmat keltett, hogy az emberek hogyan fognak belecseppenni a CGI-szörnyek közé. Ennek ellenére nem volt annyira érezhető a kettő közti eltérés, sőt a fantasztikusan kidolgozott, művészi pontossággal megrajzolt orkok nagyon ütősre sikeredtek.

A szereplőgárdát nagyon említeni sem érdemes. Persze nem vonjuk kétségbe senkinek sem a színészi tehetségét, hiszen mindenki csak azt teljesítette, amit a rendezők elvártak. Az emberi szereplők teljesen jellemtelenek voltak, nem mentek át semmilyen fejlődésen, az érzelem legkisebb lángját pedig szinte teljesen kiölték belőlük – már-már az orkokba is több emóció szorult.

Az egyik főhős halála a végén azért hozott egy kis csavart az egészbe, így végre olyat is kaptunk, amire nem számítottunk.

Mindent egybe véve a Warcraft nem egy rossz film, az alcímét tekintve pedig minden bizonnyal lesz még folytatása is a történetnek. Így az első rész, ha másra nem is, arra mindenképp jó volt, hogy a rendezők felhozzanak egy alapot a második résznek, melyben aztán kijavíthatják a most elkövetett hibákat. Magyarán megmondva: a léc, melyet meg kell ugorni, nem került túl magasra.

-para-