A zigazata zigazat

TASR/AP

Miért, miért. Mert hasznos propaganda. Kifelé azért, hogy mutassa: nem pusztán alapjogokat tipor – pontosabban: olyan normákat, amiket az ellenséges, Soros-zsoldos Brüsszel direkt azért talált ki, hogy a magyarokat bánthassa –, hanem igenis a magyar nép üdvére kormányoz, ráadásul masszív népi felhatalmazással, összesen „tizenhat év kormányfői tapasztalattal” a háta mögött.

Befelé azért hasznos, mert tovább erősíti a maximalizált vagyonszerzés bebiztosítására szolgáló ideológiai stratégiákat. Ezekre részben azért van szükség, hogy a publikum ne figyeljen a bűvész kezére, részben pedig azért, mert mégiscsak vannak demokratikus kulisszák, azaz választásokat kell nyerni, és ez még az aránytalan és tisztességtelen választási mechanizmus mellett is csak úgy lehetséges, ha kellően sokan helyeslik azt, amit a magyar miniszterelnök tesz az országgal.

A rendszernek ugyanis van ideológiája, éspedig a sehallselát kritikusok alapfeltételezésével szemben a magyar miniszterelnök ezt nem csak úgy rákényszerítette az országra – hanem, fölismervén a keresletet, a társadalomban régóta rögzült igényeket elégített ki.

Egyfelől szállítja a „mi vagyunk a legjobbak, és ezért a Nyugat az ellenségünk” jelszavú sérelmi etnonacionalizmust, másfelől minden lehetséges eszközzel erősíti azt a hitet, hogy az egyén jólétéről és biztonságáról a központosított állam gondoskodik, tehát nem szabad lázadni ellene, viszont csak a hülye nem tartja be a szabályait, legalább falból, akármilyenek. Ennél több – úgymint személyes ambíció, bátorság, tehetség, vállalkozókedv, önérzet – nem is kell.

Ez a kettős alapozású ideológia kiváló hatásfokkal tölti be funkcióját – ha nem így lenne, nem használnák.

Nézzük hát, mit mondott a magyar miniszterelnök Portóban. Kommunikációs hadviselésről lévén szó, nem az érdekes, hogy mennyire igaz, hanem hogy mi a cél. Másképpen: ha nem stimmelnek az állítások, attól még nagyon sokat meg lehet tudni arról, hogy a magyar miniszterelnök mit tett eddig és mit akar tenni az országgal.

1. „Lehetséges teljes foglalkoztatottságot létrehozni egy modern, versenyképes piacgazdaság mellett”. A teljes foglalkoztatást mint öncélt egyelőre ne elemezzük. Nézzük csak azt a állítást, hogy Magyarországon a) modern, b) versenyképes c) piacgazdaság van.

Ami a modernséget illeti, bármennyire hajtja is a mindenre gondoló kormánypropaganda – az igényesebb közönség számára –, hogy felsőbb szintre léptünk, a magyar gazdaság már nem „összeszerelő üzem”, és rengetegen dolgoznak a „magas tudásintenzitású” szektorokban, ez még mindig a múlt század második felének kistigriseire jellemző követő felzárkózási stratégia, középpontban az iparral.

A kormány mostanában leginkább arra a történelminek mondott beruházásra büszke, amelynek keretében egy dél-koreai cég amerikai technológiával – vélhetően – Kínában bányászott lítiumot használva gyártana akkumulátorokat Komáromban. Diktáljuk a tempót, ezek szerint.

Versenyképesség tekintetében Magyarország továbbra is az EU (és az OECD) sereghajtói közé tartozik, kicsit lemaradva a többi visegrádi országtól, megelőzve viszont az újonnan csatlakozott délkelet-európai tagállamokat és Görögországot (aminek esete bizonyította, hogy korrupt állammal, erős oktatás és versenyképesség nélkül a mégoly látványos felzárkózás is csak bukáshoz vezet), illetve Mexikót.

Piacgazdaság? Igen, csak másféle. Olyan, ahol a siker nem a piaci versenyben nyújtott teljesítménytől, kreativitástól, bölcsességtől, bátorságtól, kitartástól függ, hanem a magyar miniszterelnökhöz való lojális közelséggel korrelál. Azaz fordítottan arányos a Karinthy-féle kézfogások számával.

2. „Magyarország az erős szociális politika alkalmazása mellett »rendkívül agresszív« adócsökkentési politikát folytat. Tizenöt százalékos jövedelemadót, és kilenc százalékos társasági adót vezetett be.”

A fejlett világban uralkodó gazdasági és kormányzási konszenzus szerint az „erős szociális politika” és az „agresszív adócsökkentési politika” kizárja egymást. A bőkezű szociális politika sok pénzükbe kerül az adófizetőknek. De mért is ne volnánk éppen mi helikopter? Hát azért, mert nem vagyunk.

A kormány ugyanis nem folytat semmiféle agresszív adópolitikát, hacsak nem olyan értelemben, hogy rendkívül agresszíven adóztat. Az általános kormányzati kiadások szintje magasabb, mint – Horvátország kivételével – az összes 2004-ben, illetve 2007-ben csatlakozott tagállamban, és ezt valamiből fedezni kell.

A bevételi oldal áttekintéséhez a Központi Statisztikai Hivatal „megújult” honlapja sajnos kevés segítséget ad, de ha megnézzük az adóhivatal évkönyvét, kiderül, hogy a magyar miniszterelnök által említett két adónem a bevételek szempontjából mellékes.

A legnagyobb tételt a nyugdíj- és társadalombiztosítási alapba befolyó adók és járulékok jelentik (a személyi jövedelemadón kívül ezeket is levonják a fizetésből, ez a nagyobb tétel, perszehogy nem reklámozzák), és hasonló nagyságrendű az általános forgalmi adó, aminek a 27 százalékos felső kulcsa majdhogynem világrekord.

Ez ha nem is a szabad piacnak vagy az egyes állampolgárnak kedvező gazdaságpolitikára, de kommunikációs zsenialitásra utal. A fizetésből való levonásoknak nehéz utánaszámolni, és szakértő tájékozódás nélkül lehetetlen megállapítani, hogy sok vagy kevés, méltányos vagy sem; az áfa pedig benne van az árban, hétköznapi ember, főleg a fogyasztó, nem fogja fel adónak. A kormányzat úgy szúr ki veled, hogy észre sem veszed.

3. Miben áll az „erős szociális politika”? Ha megnézzük a föntebb linkelt Eurostat-táblázatot, kiderül, hogy a magyar állam nem költ túl sokat szociális védelemre (az uniós átlagnál viszont jóval kevesebbet). A magyar miniszterelnök megmagyarázza: „Magyarország a hazai össztermékének (GDP) 5 százalékát a családok támogatására fordítja, véleménye szerint ugyanis a családok adják a munkaerő alapjait. A családok támogatása tehát jó a munkaerőpiacnak is.”

„A családok támogatása” mint külön rubrika az uniós táblázatban nincs, de miért is jó ez a munkaerőpiacnak? Akkor lenne jó, ha a) sokkal több gyerek születne az adókedvezmények és a lakástámogatások nyomán; de a népesebb évjáratokkal önmagában csak nőne a munkaerő-kínálat, azaz a munkanélküliség, tehát plusz b) arra volna szükség, hogy a megszülető gyerekek a kiváló oktatási rendszernek köszönhetően jó esélyekkel lépjenek be a munkaerőpiacra.

A valóság ezzel szemben az, hogy születési arányszám nőtt ugyan, de még mindig az EU átlaga körül van (és messze nem elég az egyszerű reprodukcióhoz), az oktatási rendszer pedig tönkre van téve, több nemzedék magyarországi esélyeivel együtt.

A nagyobb magyarországi gyermekvállalási kedvnek e munkapiaci politika szempontjából az az értelme, hogy állásokat ne migránsok, és a hazaiakon belül is inkább középosztálybeli, a „keresztény hagyományt” követő (kétszülős, el nem vált, hetero) családok gyermekei töltsék be.

A magyar miniszterelnök azt mondja, hogy a lengyelektől vették át az elgondolást, miszerint a huszonöt év alattiak nem fizetnek személyi jövedelemadót. Sejthetően emögött is inkább szavazatvadászati szándék, mint valódi demográfiai cél van van; a lengyelektől nem vették át sem a jövedelmi diszkrimináció nélküli, gyermekenként negyvenezer forintnak megfelelő családi pótlékot, sem – szerencsére – a kíméletlen abortusztilalmat.

4. Végül: a magyar miniszterelnök célja, mint azt jól tudjuk, a „munkalapú társadalom”. A lényeg, hogy mindenkinek legyen munkája, aztán majd csak lesz valahogy. Hogy ez miért jó? Szerintem három dolog egyesül benne: egy ideológiai örökség, a személyes tapasztalat és a kormányzási praktikum.

Az ideológiai örökség nem más, mint a marxizmus munkakultusza. Az embert a munka emelte ki a természeti világból; a termelés meghatározó az „elosztáshoz” és a fogyasztáshoz képest; ha a dolgozó embert nem zsákmányolnák ki (tőkésekre tulajdonképpen nincs szükség), akkor a képességeit kibontakoztatva, örömében termelne, s így neki is, mindenki másnak nagyon jó volna. Ezt az elméletet körülbelül az első pillanatban megcáfolta a valóság, amikor a földosztást és a „kizsákmányolás” megszüntetését Oroszországban éhínség követte.

A személyes tapasztalat az, amit a magyar miniszterelnök és megannyi nemzedéktársa a létező szocializmus idején látott a falujában: hogy egyszerűen szégyen volt (amellett a törvény megkerülése), ha egy munkaképes ember nem dolgozott. Az állam pedig, papíron legalábbis, gondoskodott róla, hogy „mindenkinek legyen munkája”, ezért pedig fizetés járt, lehet, hogy kevés, de hosszú távon, legalábbis az 1970-es évek végéig, a többségnek: reálértéken egyre több. Függetlenül attól, hogy a munka mennyi hozzáadott értéket termelt. Milliók szemével nézve: a kiszámíthatóság aranykora. Össze kellett omolnia, de az erről szóló felvilágosítás nem a politikai szereplők érdeke.

A kormányzási praktikum pedig az, hogy ha valaki az állam jóvoltából kapja munkabérét – akár valamilyen állami intézménytől, akár a sokasodó állami tulajdonú vállalatok egyikétől, akár az önkormányzattól (ez amúgy lehet a központi hatalom helyi lerakata, főleg szegényebb helyeken), akár állami megrendelésekből élő magáncégtől –, azt könnyebb kézben tartani.A központi hatalomnak politikailag érdeke, hogy munkahelyeket „teremtsen” (jellemző a szóhasználat), függetlenül attól, hogy a munka mennyi hozzáadott értéket termel.

A fizetéseket részben a maguk a munkavállalók, nagyobbik részben a központi hatalom kegyeiből nem részesülő vállalkozók és alkalmazottaik finanszírozzák az adóikkal. Nem beszélve a központi hatalomnak behódoltatott és szektorális adókat vagy tao-szerű védelmi pénzeket fizető magáncégekről és a gazdagabb nyugat-európai országok mérsékelten tájékozott adófizetőiről. Olajozottan működő rendszer, az évek során hibátlanul bejáratódott.

Ezzel a kormányzati bravúrral is lehetne büszkélkedni például a „Türk Tanács” ülésén, ahol Erdoğan elnök vagy az iszlám civilizációs térségbe tartozó posztszovjet diktátorok innák a magyar miniszterelnök szavait. Csak hát, sajnos, neki az Európai Unió szociális csúcsa jutott, Portóban mást kell előadni.