Zombieland: A második lövés – Zombiirtás mesterfokon

A zombifilmek az ezredforduló után élték csak igazán virágzásukat, a 2009-ben megjelent Zombieland pedig egy olyan oldalról közelítette meg a zsánert, amilyenre azelőtt nem volt példa. A történetmesélés nem túl hétköznapi módjával és (fekete) humorával bizony nem kevés rajongót szerzett magának, éppen ezért kíváncsian várhattuk, hogy tíz év után mivel is lep meg bennünket Ruben Fleischer rendező.

A történet nagyjából tíz évvel az első rész eseményei után játszódik. Hőseink élik mindennapi életüket az apokalipszis sújtotta világban, jelen esetben éppen a Fehér Házban leltek menedékre. Ez az életmód egy idő után unalmassá válik Little Rock számára, aki család helyett barátokra vágyik, ezért lelép egy hippi sráccal. Hőseink a lány nyomába erednek, útközben azonban nem várt kalandokba keverednek.

Ennyi és nem több. A Zombieland: A második lövés nem bonyolódik kusza történetmesélésbe, ami nem is baj, hiszen nem a sztorival, hanem magával a körítéssel akarja szórakoztatni a nézőt. Erre jó példa, hogy a film végi kicsúcsosodás alaphelyzetére csak az utolsó percekben derül fény, addig csak egy A pontból B-be történő utazást láthatunk olyan kitérőkkel, amelyek közül nem mindegyik szolgálja szervesen a történet előrehaladását, viszont a néző szórakozásfaktorának kielégítését abszolút betölti. A film elején a sztori egy picit összecsapottnak tűnik, mintha a rendező azt akarta volna elérni, hogy minél hamarabb rátérhessen a lényegre, ezt követően azonban nincs megállás: szó szerint másfél órányi nevetésben lehet részünk.

A második lövés egy bitang jó vígjáték lett, és bár picit alpáribb és agyatlanabb, mint az első rész, a fő humorfaktort még mindig a főszereplők közti kémia adja. Tallahassee, Columbus, Wichita és Little Rock semmit sem változott az évek során, bár utóbbi a sztoriból kifolyólag egy kicsit mellékvágányra szorult. A zseniális trió azonban így sem vesztett erejéből – főként, hogy egyből csatlakozott hozzájuk egy új mellékkarakter, aki maga volt a legbutább szőke nő sztereotípiájának a megtestesítője. Már az első percektől tudjuk, hogy hová tegyük Madison karakterét, amely az idő előrehaladtával egyszerre válik fárasztóan idegesítő perszónává és rózsaszín poénbombává – kinek miként veszi be a gyomra.

Az első részhez képest lényegesen több akciójelenetet láthatunk, amelyek többnyire kreatívan meg lettek koreografálva. Hellyel-közzel azért így is becsúszott néhány logikai baki, de ezek olyan apróságok, amelyek felett könnyen elsiklunk, köszönhetően az összkép által nyújtott élménynek. A humoros gagek mellett kapunk egy csomó visszautalást és kikacsintást, de azok is örülhetnek, akik bírták az első rész tipikus jellegzetességeit (Columbus szabályai, a hét Zombiskalp-díja).

Talán nem szólna olyan nagyot A második lövés, ha a főszerepet nem kedvenceink alakítanák. Jesse Eisenberg, Emma Stone és Woody Harrelson egyértelműen elvitte a hátán a filmet, közülük is utóbbin látszott leginkább, hogy élvezte az egész forgatást. A Little Rock szerepét betöltő Abigail Breslin az elmúlt tíz év alatt nem igen dúslakodhatott komolyabb szerepekben, ez pedig igencsak rányomta bélyegét a még mindig csak 23 éves színésznő megítélésére. Bár A második lövésben ő volt az egész cselekmény fő indítópontja, jószerével csak epizódszerephez jutott.

Alapjáraton egy film folytatása mindig nehéz helyzetben van, mert az ember akaratlanul is elvárja tőle, hogy felülmúlja az első részt. Bár lehet, hogy a Zombieland: A második lövés nem ugorja meg azt a bizonyos lécet, ennek ellenére egy picit más típusú, de humorában lehengerlő filmet kaptunk. Talán nem könnyelműség kijelenteni, hogy a Zombieland: A második lövés az elmúlt évek egyik legjobb vígjátéka lett.

(tt)