A csudálatos Manfred

Először is, mert az a „joguralom-mechanizmus”, amit az Unió végül elfogadott, erősen higított változata annak a „Koppenhágai Bizottságnak” – a joguralom érvényesülését az összes tagállamban folyamatosan ellenőrző jogászi testületnek –, amit Tavaresék kezdeményezésére, éppen a magyar helyzetre válaszolva, az Európai Parlament javasolt még 2013-ban. Mivel az elfogadott eljárás az Európai Parlament, Tanács és Bizottság „trialógusa” helyett a Bizottságban összpontosul, és kifejezetten egy tagállammal foglalkozik, kellően nagy létszámú jogászcsapattal bármely kormány hathatósabban tudja megvédeni az érdekeit, mint ha háromfelé kellene hadakoznia.

Tavares azt is megemlíti, hogy a Fidesznek, lévén az Európai Néppárt tagja, nemcsak az Európai Parlamentben, de a Bizottságban is hathatós eszközei vannak érdekei érvényesítésére. Szerinte például azzal, hogy a magyar kormányzat visszalökte a menekülteket a határról, és bűncselekménnyé nyilvánította a tiltott határátlépést, megsértette az emberi méltóság elvét, ami fő helyen áll az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkében.

Tavares – a kormány fűtötte közhiedelemmel ellentétben – a jelentés idején, 2013-ban nem tartotta a magyar helyzetet „érettnek” (elég rossznak) ahhoz, hogy a 2. cikk megsértése miatt meg lehessen indítani a 7. cikkben leírt, a szavazati jog felfüggesztéséhez vezető eljárást. 2013 óta viszont, véleménye szerint Magyarország sokkal többször sértette meg a 2. cikkben foglalt értékeket, mint a most tetemre hívott Lengyelország. Így megindítható lenne a „joguralom-mechanizmus”. Dehát – rosszabb pártpolitikai pozíciójánál fogva – a lengyel kormányt választották ki célpontnak, ráadásul a magyar kormányzatnak az eljárás egy bizonyos pontján vétójoga is lenne a lengyelek védelmében. Ahhoz, hogy ezt ne tudja használni, párhuzamosan Magyarország ellen is eljárást kellene indítani, de az, megint csak a néppárti energiapajzs miatt, nem megy.

Összefoglalva: a lengyel témájú vitában elkerülhetetlen volt a kettős mérce. A bajt súlyosbította az EP-képviselők zömének kínos felkészületlensége (ami már a magyar tárgyú vitákból kiderült): tudták, hogy valamiért haragudni kell Lengyelországra, de egy-két lózungon kívül fogalmuk sem volt, hogy miért. (A részletekben járatos két liberális képviselő, Guy Verhofstadt és Sophie in 't Veld kivételével. Az ő pártszövetségüktől, az ALDE-tól viszont például azt lehetne megkérdezni, hogy milyen alapon sztárolják Andrej Babišt.)

Engem legfőképpen az érdekelt az EP-vita előtt, hogyan oldja meg az Európai Néppárt, hogy fejére ne olvassák: olyasmikért, pontosabban: annak a töredékéért támadja a másik szövetséghez tartozó lengyel Jog és Igazságosság pártját, amiért a Fideszt nem támadta, ellenkezőleg, megvédte 2010 óta folyamatosan. (Legyünk pontosak: az EPP-ről mint pártszövetségről, illetve a brüsszeli-strasbourgi csúcsvezetőiről van szó, egyes politikusaik, mint Viviane Reding volt igazságügyi biztos, hívek maradtak a kereszténydemokrata elvekhez, meg is kapták a magukét a Fidesztől már hivatali idejükben, amikor a pártérdek helyett meggyőződésük szerint cselekedtek.)

A megoldás rendkívül egyszerű volt. Az Európai Néppárt élén álló Joseph Daul és Manfred Weber frakcióvezető nyugodtan számíthatott a képviselők tájékozatlanságára, rövid memóriájára és, izé, korlátozott figyelemterjedelmére.

Weber frakcióvezetőről tudni kell, hogy a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) delegálta, mely a menekültválságot önmaga erősítésére és a nagyobbik testvér, a német Kereszténydemokrata Unió gyengítésére használja föl minden adódó alkalommal. Továbbá legalább az 1993-as székházügy óta hagyományosan elvtársi szálak fűzik a Fideszhez. (A székház az MKB székháza lett.) Szeptemberben például azért jött Budapestre, hogy személyesen megdicsérje Orbánnak a németországi válságot súlyosbító menekültpolitikáját.

Szóval a megoldás annyi volt, hogy Manfred Weber néppárti frakcióvezető a vitanapon hallgatott, mint nyuszi a fűben. Maga helyett egy olyan, spanyol nemzetiségű alelnököt küldött a plénum elé, aki az előző ciklusban, amikor a néppárti képviselőcsoport gondosan hárított minden Fidesz-ellenes támadást, még csak képviselő se volt, most pedig nem hallatta hangját magyarügyben.

Esteban González Pons egy félmondatban közvetítette Weber ürügyét a hallgatásra: mivel német, nem akarja, hogy felelőtlenül a nemzetiségére hivatkozzanak a lengyelekről szóló vitában – ürügyként.

Ez nevetséges. A hetvenegy évvel ezelőtt véget ért háború sem Kaczynskiékat és híveiket nem akadályozta soha a Merkel-kormány – enyhén szólva goromba – bírálatában, sem Webert a lengyelekében, legalábbis az elmúlt hetekig. Weber egyszerűen nem akarta, hogy bárki, aki figyelemmel kíséri a működését, és valamennyire ismeri magyar kapcsolatát, rákérdezzen, hogy a lengyelek mégoly jogos bírálatát hogy is képzeli Orbán demonstratív támogatása után.

Az ócska, nevetséges kifogáson senki sem akadt fenn, vagy senkinek sem a vitában volt ideje, netán energiája, hogy szóba hozza. Ilyen a legnagyobb (sajnálatomra mondom: hozzám legközelebb álló) európai pártszövetség morális és az Európai Parlament szellemi szintje. Úgyhogy – a 2. cikket idézem „az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság, valamint az emberi jogok” magyar barátai sok jót abból az irányból, Brüsszel és Strasbourg felől nem remélhetnek.

Hogy Budapest felől mennyit, az kiderül az ostromállapotról szóló alkotmánymódosítás elleni tüntetésen, a Kossuth téren, vasárnap délután háromkor. Eddig nem sokat – kiderül, most mi az erkölcsi és szellemi szint idehaza.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.