Szennyes a gatyájuk is

2010. A magyar parlament elfogadja a külhoni magyarok egyszerűsített honosításáról, köznyelvi szóhasználattal a kettős állampolgárságáról szólló törvényt. „A törvény alkalmazása során különös gondot fogunk fordítani arra, hogy az állampolgárság megadása ne tömegesen, automatikusan, hanem egyéni eljárások keretében történjék” – mondja Martonyi János, az européer külügyminiszter, aki még emlékszik rá, hogy erre tettünk ígéretet a Velencei Bizottságnak, és leszögezi, hogy „Magyarország betartja az alapvető nemzetközi jogi elveket, szabályokat”.

Szennyes a gatyájuk is

Az ígéret mögött az etnikai diszkrimináció kimondott vagy ki nem mondott tilalmának elfogadása rejlett. Nem lehet automatikusan megadni egy ország állampolgárságát egy másik ország állampolgárának csak azért, mert az előbbinek a hivatalos nyelvét beszéli. Ez se nem jus sanguinis (az lehet állampolgár, aki közvetlenül az adott állam polgárátólszármazik, ha külföldön született is), se nem jus soli (állampolgár az, aki az adott állam területén született). Ha egyéni elbírálás van, akkor nem lehet – vagy csak nagyon sokára lehet – minden határon túli magyar, vagy akár csupán a többség magyarországi állampolgár csak úgy kormányzati elhatározásra.

2014 ősze. Martonyi János, miután faarccal végigszolgált két Orbán-ciklust, már titulusa szerint sem külügyminiszter. Van egy „külgazdasági és külügyminiszter”, ebben a pillanatban még Navracsics Tibor, valamint egy párhuzamos külgazdasági és – mellékesen – külpolitikai ügyintéző a Miniszterelnökségen, bizonyos Szijjártó, és egy „nemzetpolitikáért felelős” egyén a kormányban, Semjén Zsolt. Utóbbi kettő magasból lesajnálja az egyéni eljárások elvét továbbá az ígéreteket, az elveket és a szabályokat. Az esküt tett külhoni magyar állampolgárok száma kb. 580 000.

Ekkor jelentek meg az Indexen Szalai Bálint cikkei: Ukrán maffia osztja tízezrével a magyar állampolgárságot és Ma is jönnek a hamisított magyarok. A címekben benne van a lényeg. Martonyi miniszter ígérete hamisnak bizonyult, szó sem volt egyéni elbírálásról – naponta átlagban kétszáznál több kérelmet kellett volna ellenőrizni, ez fizikailag is igen nehéz, de nem is akarták.

Tervcélokat tűztek ki, mint a sztálinizmusban, és ehhez – az ukrajnai kérelmek esetében – elég volt előállítani valami dokumentumot egy magyarosan hangzó nevű felmenőről, meg papírt a helyben letett nyelvvizsgáról, aztán elmenni egy szegény szabolcsi falu polgármesteréhez, és lefizetni (helyesbítés:) igazolást szerezni a folyamatban érintett bármely magyar állami tisztviselőtől, hogy a kérelmező megjelent előtte, és megfelelő mértékben beszél magyarul. Az egész procedúra 5–30 000 euróba került azoknak a posztszovjet, főként orosz bűnözőknek, akiknek forró lett a talaj, esetleg schengeni mozgásszabadságra volt szükségük, vagy ki tudja, mi más okból akartak az Európai Unióban elvegyülni.

A nemzetbiztonsági apparátus 2012 táján rájött, hogy ebből bajok lehetnek, és a kormány szigorított a szabályozáson, ennek következtében fölment a tarifa, és a szépség kedvéért valamennyire szűrni kezdték a jelentkezőket, de főleg a második cikk arra utal, hogy az immár gondosabban megválogatott korrupt hivatalnokok felsőbb jóváhagyással működnek, azaz a jattból valamennyit fölfelé kell passzolniuk. Szalai Bálint megkapta a Gőbölyös Soma-díjat, a kormányzati körök alsó és középszintjein páran kicsit  idegesek lettek, de aztán ez is elmúlt, elfelejtődött.

Elmúlt újabb három és fél év. A 2010-es évek eleje óta a politikai kaszt és a közvélemény gondtalanul együtt élt azzal, hogy a magyar állam posztszovjet mafiózókkal, esetleg ügynökökkel látja el a nyugatabbi Európát. Közben egy kicsit megváltozott a helyzet, Oroszország agressziót követett el Ukrajna ellen, és nyíltan szembefordult az Európai Unióval. Majdnem ugyanekkor a magyar kormányzat nyíltan átsorolt Moszkvához. Valamivel később a magyar kormányzat új szerepet tett magáévá: ő az, aki megvédi Európát az ellenőrizetlenül beáramló terroristáktól és egyéb bűnőzőktől. Látványos az ellentmondás a honosítási politika mindennapi gyakorlatával.

2018. január. Semjén Zsolt, a keresztény (-demokrata? höhö!) nemzetipari sztahanovista azt a megbízást kapta a gondviselő párttól (a Fidesztől), hogy még ebben a választási ciklusban hozza az egymilliomodik új magyar állampolgárt. Semjén túlteljesítette a négyéves tervet: az egymillió már tavaly év végén megvolt.

Ebben a helyzetben talált rá ismét a feledésbe merített témára a Hír TV. Sok új nem történt közben. Posztszovjet gengszterek – magyar segítséggel – ugyanúgy adták-vették a magyar állampolgárságot, schengeni személyi igazolványostul, mint három és fél (vagy hét) évvel ezelőtt. A külvilágnak kipreparált alaphazugság megmaradt: hogy igenis megadták az állampolgárságot csak etnikai alapon, tömegesen, ráadásul automatikusan, ellenőrzés nélkül. Az EU-nak volt nagyobb gondja is, mint hogy ezt számon kérje, a románok pedig – Martonyi azzal a hajdan volt ígérettel Baconschi román külügyminiszert igyekezett megnyugtatni – a jelek szerint rájöttek, hogy ez nem is olyan nagy gond nekik, mert a schengeni mozgásszabadság gyorsítja a magyarok elvándorlását, a magyar állampolgárság pedig kiváló politikai érv a székely (magyar) területi autonómia megadása ellen.

Ami újdonság volt a Hír TV anyagában: a politikusok nyílt és őszintén buta reagálása. Semjén ezt az elképesztő és gonosz baromságot bírta mondani kínjában, szó szerint: „Az egymilliós számhoz viszonyítva jelentéktelen számú visszaélés történt, persze egy is sok, de egymillióhoz képest jelentéktelen számú visszaélés történt”. Ép magyar nyelvre lefordítva: több ezer bűncselekmény, Európa felelőtlen veszélyeztetése, a migránsozó propaganda meghazudtolása rendben van, mert igazolja a főnökségnek tett szolgálat.

Ugyancsak elkeserítő és kínos a Nemzetbiztonsági (így!) Bizottság ellenzéki (így!) elnökének, Molnár Zsoltnak a zagyva nyilatkozata: „Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárságot, azért van egy ilyen probléma is, hogy a jóhiszeműen eljáró, egyébként ukrán állampolgár magyar felmenőkkel rendelkező igénylők esetében sem könnyű az ellenőrzés, hiszen az egy lebuktatáshoz is vezethet, aminek szankciója is lehet Ukrajnában”.

Arra céloz, hogy ha ukrán hivatalok segítségével ellenőriznék a honosítást kérőket, akkor kárpátalji nemzettársaink lelepleződnének, és abból bajuk lenne. Nem lehet tudni, hogy valóban tudatlan, vagy csak annak tetteti magát. A valóság ugyanis az, hogy Ukrajnában a kettős állampolgárság alkotmányellenes, de az illetőt nem érik szankciók, csak ha az elnök egyedileg úgy nem dönt. Másfelől nem volna szükség ilyen alaposan ellenőrzésre (ahogy más országok magyarjainak esetében sem bajlódnak túl sokat vele, hiszen évek óta pontosan lehet tudni, hogy ha X. ügyvéd közvetíti Y. helyi tisztviselőnek az Ukrajnából  jövő kérelmet, akkor az kamu. Vagy egyszerű, ötperces nyelvvizsgával ki lehetne szűrni azt, aki „kevésbé magyar, mint Putyin”.

Summa summárum, az etnikai alapú nemzeti érdekre való hivatkozás ma mindent felülbírál: jogot, erkölcsöt, magát a nemzeti érdeket. És ez így van – ki tudja már, mióta –  a politika mindkét térfelén (a DK ízléstelen ukránozása csak ennek az alváltozata). Ilyen lesz a választék áprilisban. Én olyan pártra szavaznék, aminek legalább a politikai memóriája – tehát a politikai erkölcse – nem egy rongyos gatya.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.