Orbán gazdaságképe 4. – Csodadoktorok Detroitban

A diadaljelentésekből az derül ki, hogy a) nincs is baj, b) nincs semmi baj, de hamarosan minden  jóra fordul, megvan a kibontakozás útja, c) nincs semmi baj, a töméntelen gazdasági mutató között van egy vagy két olyan – általában csak több munkaórás kereséssel vagy úgy sem ellenőrizhető forrásból idézve, némileg megfarigcsálva –, amibe bele lehet magyarázni, hogy ebben vagy abban mégiscsak jók vagyunk, d) nem hogy nincs baj, hanem a magyar gazdaság irányítói égtől kapott zsenialitásuknál és egészséges magyar józan eszüknél fogva éppen a helyes dolgot csinálják, míg mások teljesen hülyék.

Egy hónapja például Orbán Viktor a következőt nyilatkoztatta ki a XVII. Szakma Sztár Fesztivál megnyitóján: „Kiderült, hogy számítógéppel a kétkezi munkát nem lehet kiváltani, reszkethetnek viszont az irodisták, a jogászok, a fogalmazók és a programozók.” Ebben sok minden benne van.

Először is, aki nem hallott volna róla: a Szakma Sztár Fesztivált a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nevű ál-érdekképviseleti testület szervezi (pontosítanom kell magamat: képviseli valakinek az érdekét, csak az a valaki nem a magyar üzleti közösség), és célja „a szakképzés, ezen belül a szakmaválasztás” népszerűsítése.

A magyarországi szakképzésről ajánlatos lenne tudni, hogy a korai specializációval és a közismereti tananyag elsorvasztásával fiatalok tömegeit ítéli élethossziglani szegénységre. Dehát valamivel csak lelkesíteni kell a csapdába eső kamaszokat.

A mondat első feléből alapszinten azt lehet leszűrni, hogy Orbán nem hallott (nem akar hallani) a robotizációról, sem arról, hogy az egyre kisebb arányban szükséges kétkezi munkát a) még a számára kedves cégeknek is olcsóbb Keletről behozott vendégmunkásokkal végeztetni, b) az a magyar fiatal és középkorú, akinek ilyen szaktudása van, és kellően jó az erőnléte, jobban jár, ha a hasonló munkát Nyugaton vállal.

A mondat második fele arról tanúskodik, hogy a miniszterelnök népes stábjában az erre szakosodott alkalmazottak figyelemmel kísérik a nemzetközi médiát, és valóban, a mesterséges intelligencia fölöslegessé tesz egy csomó rutin szellemi munkakört. E munkaerő-piaci következményei pedig beláthatatlanok.

Csak azt nem idézték a kegyelmes úr emlékezetébe súgói, hogy Magyarországon a fölösleges szellemi munkák legnagyobb megrendelője – általános közszolgáltatások” címén – a túlduzzasztott állami bürokrácia, s mindinkább az állam, illetve az állammal egybeépülő uralmi elit tulajdonában álló gazdasági szféra. S ha ebben leépítések lesznek – elmaradásuk az AI korában veszteséget okozhat a tulajdonosoknak –, az meg beláthatatlan politikai következményekkel jár.

A mondat egésze pedig Orbánnak arra a képzetére utal, hogy a magyar nemzetgazdaságnak (azaz a nemzetnek) az a jó, ha az ország területén marha nagy gyárakban (mindegy, kinek a tőkéjével) marha nagy fém és műanyag tárgyakat termelnek (mindegy, hogy kik), konkrétan, a mostani febuzdulás, mondhatnám kormányzati téboly jegyében elektromos autókat, mert ezeket Nyugaton jól el lehet adni.

Ezzel egyszersmind le van tudva a GDP-növelés mint szokványos kormányzati feladat – hiszen a legyártott autó GDP-ként könyvelődik el – és a technológiai fejlődés mint korparancs teljesítése, – hiszen mi volna high-techebb egy elektromos autónál? Közben persze tudni lehet, hogy az ilyesfajta keleti üzletekkel magyar részről a fogadott politikai család és a klientúra jár jól, éspeddig közönséges cég számára elérhetetlen bevételi szinten. De e két makrogazdasági szempont kétségtelenül segíti Orbánt, hogy elhiggye magának – s így mások is neki –, hogy valójában Magyarországnak tesz jót.

Nem tesz jót.

Először is, bárhogyan gondolja a Kádár-korszakban nevelődött politikus, egy nemzetgazdaság fejlettségét nem a feldolgozó-ipari kibocsátás és a feldolgozó-ipari export számaival mérik, egy ország nem ettől gazdag. Ellenkezőleg, általában minél gazdagabb az ország, annál kisebb a feldolgozóipar aránya a GDP-ben (a német eset anomália, történelmi okai vannak).

Másodszor, egy gazdaság nem attól fejlődik, hogy marha nagy gyárakban alacsonyan képzett, de szorgalmas emberek (hazai terminussal, amíg a robotizáció fölöslegessé nem teszi őket, zöldgombosok) kis bérért és gyalázatos munkajogi feltételekkel minél többet termelnek. Hanem attól, hogy a piacgazdaság/versenygazdaság viszonyai között, nem kormánydöntésből, mert úgy nem lehetséges, kitalálnak valamit, ami mások életminőségét javítja, a megvalósításhoz pénzt szereznek, és a megvalósult eredményt el tudják adni a piacon, mert kereslet van rá.

Nem óriáscégekről van szó, hanem ötletemberekről, viszonylag kis vállalkozásokról, amik a saját kreativitásuknak köszönhetően lesznek a szabadság viszonyai között naggyá.

Két és feledszer, a Magyarországon gyártandó elektromos autókban semmi magyar fejlesztés nincs, sőt az ötlet sem kínai. Mint megannyi más világfordító koncepció, a kaliforniai San Mateo megyében, a Szilícium-völgyben született, ahol úgy virágzottak fel a világgazdaságban ma már diktáló cégek, hogy valaki kitalált valamit, ami mások életminőségét javítja stb. Kreativitás, elszakadás a bevált receptektől, kockázatvállalás, üzleti szabadság. Mindaz, amit az Orbán-kormányzat módszeresen elfojt Magyarországon. (És mindaz, ami az EU a maga kényszeres, bár jó szándékú szabályozhatnékjával nem tud mesterségesen létrehozni.)

Harmadszor, ha valaki kormányzati pozícióból csak a saját üzleti érdekét nézi – ami sajátos magyar együttállás eredményeképpen valósulhat meg minálunk ilyen végletes mértékben –, akkor mindenki másét hatalmi erővel tönkreteszi, és megakadályozza ötletek születését és megvalósítását.

Negyedszer, a magyar gazdaság átállítása a kínai elektromos autók gyártására és ennek kiszolgálására: keveseknek rövid távon bombaüzlet (bár ez sem biztos), hosszabb távon bukás. Az Európai Unió politikai döntéssel, mesterségesen óriási piacot csinált az elektromos autóknak, ezt az EU-tagállamok a saját adófizetőik pénzéből óriási összegekkel támogatták eddig, a kínai állam pedig szintén óriási összegekkel támogatja az elektromos autók gyártását, ami nagyon olcsóvá teszi őket az európai piacon.

Kivéve, ha az amerikai példát követve (persze szokás szerint óvatosabban) kemény vámot vetnek ki rájuk. Ezt tudná megkerülni a kínai cég s a kínai állam, ha az autó magyar terméknek minősül. Hogy megtehesse, a magyar kormány nem sajnálja tőle az adófizetőinek pénzét, például „munkaerőhely-teremtés” címén támogatja a beruházókat óriási összegekkel (ez is a honi gazdaságpolitika egyik fétise), az se baj, ha könnyedén hazaküldhető kirgiz vendégmunkásoknak terem munkahely.

 Ha a többszörös állami beavatkozással felépített láncolat valahol megszakad (abbamarad vagy nagyon lecsökken az elektromobilizáció állami támogatása, az unió észreveszi, hogy Magyarországon kijátsszák, vagy ha Magyarországot kiszorítják az unióból), akkor katasztrófa van.

Akkor a mai magyar politikai hatalom az ország nemzedékekre szóló eladósítása, ugyanezen nemzedékek szegénységre ítélése és lebutítása, a gazdaság fejlődésének hosszú távú megakadályozása, valamint példátlan környezeti károk árán – létrehoz egy  monstre rozsdaövezetet.

Vigyázó szemetek Detroitra vessétek! Ez a monokultúrás gazdaságú közösség a belsőégésű motoros autógyártás világfővárosából az ipari korszak végének tanú- és szeméthegye lett, a mai Budapestnél egykor nagyobb lakossága harmadára apadt, a középületek helyét benövi a gaz. S ah, szabadság nem virúl.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.