Civilellenes tombolás – mi értelme?

Művelt ellenzéki körökben óriási felháborodást keltett azzal a nyilatkozatával, miszerint „a Soros-birodalom álciviljeit (…) el kell innen takarítani”. Otromba szövegét az állítólagos „butaságával”, avagy „bunkóságával” magyarázták, „csak rá kell nézni”-alapon. És hát „még rendes egyetemi diplomája sincs”, mondták, megfeledkezvén arról, hogy ugyanilyen vagy még sötétebb rosszindulatú baromságokat lehet mondani két PhD-vel, remek angol kiejtéssel, jól szabott öltönyben is, gondosan nyírt, rövid szakállal keretezett arcból kifele. Nem függ össze az egyén tulajdonságaival, modorának csiszoltságával, műveltségével, de még a képességeivel sem.

Akik Németh Szilárd szövegét kapcsolatba hozzák külső-belső tulajdonságaival, nagyon nem értik ezt az országot. Adva van egy fiatal, aki a későkádári Magyarországon nagyon mélyről küzdi fel magát olyan korban, amikor a népesség legfőljebb tíz százalékának van felsőfokú végzettsége, értelmiségi akar lenni, amikor a tanítói vagy a könyvtárosi állás rosszul fizet (amint ma is). Folyamatosan és becsületesen tanul tovább, az iskolaigazgatóságig viszi, majd másodvezető lesz egy kisebb kormányzati intézetben, majd kerületi polgármester. A kilencvenes-kétezres évek Magyarországán ennyi képzettség és ennyi felkészültség tökéletesen elég ezen állások betöltéséhez, ha –

Ha az ember tartozik valahová. Persze a legtöbb ember szeret valahová tartozni, ebben nincs különbség, csak a befogadó csoportok fölemelő képességében. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy pusztán a képességeink elegendőek a karrierhez, és hogy jó, ha a saját fejünkkel gondolkodunk, de ez csak kivételesen igaz. Lehetünk akármilyen szépek, okosak és jellemesek, általában csak akkor jut nekünk ehhez mérhető pénz, hírnév vagy hatalom, ha egy pénzről, hírnévről vagy hatalomról döntő csoport tud rólunk, és segít minket.

A befogadásnak és a későbbi karriersegítésnek viszont az a feltétele, hogy az újonc legyen boldog pusztán attól, hogy odatartozik. Ne gondolkodjon önállóan, ne kételkedjék a csoport mítoszaiban és sztárjainak hibátlan, tévedhetetlen zsenialitásában. (Nemcsak a Fideszről beszélek. Minden „jó társaság” ugyanígy működik. Csak semmi fölényérzet, kedves liberális barátaim.) Akit pedig másfél-két évtizeden át röpít a Fidesz, az annyi jutalmat kap csoporthűségéért, hogy esze ágában sem lesz kételkedni abbban, amit a szájába adnak.

Mert hát ne legyen kétségünk, ezt az álcivilséget és eltakarítást nem Németh Szilárd gondolja így. Nem gondolja sehogy. Nincs rá szüksége.

Olyan szerkezetű csoportban, mint a Fidesz, elég egyvalakinek gondolni valamit, és merő félreértés azt hinni, hogy a karrier a képességeken múlik. Valamiféle mimimális tudás és tehetség nem árt, de a karrier azon múlik, hogy a legfőbb vezető mennyire tudja az illetőt használni.

Ami értelmiségi szemszögből hátrány – Németh Szilárd külső megjelenése, bárdolatlan fogalmazása, „egyszerű” gondolkodása, közgazdasági tudatlansága – az Orbán szemszögéből előny. Azért ő lett a rezsibiztos, mert szerepeltetése a célba vett szavazói csoportnak azt mutatta: a politikus is lehet pont olyan, mint ti. Nektek van igazatok. Ő az a politikus, aki jót tud tenni veletek, és azért, mert közületek való, tehát tudja, hogyan kell jót tenni veletek.

Azt tehát, hogy a jogvédő, korrupciót feltáró civil szervezetek a „globális nagytőke” eltakarítandó ügynökei, nem Németh Szilárd gondolja így, mert az ő politizáló fejében már régen nincs semmi azon kívül, amit Orbán Viktor gondol. Orbán Viktor viszont már több mint két és fél éve így gondolja. Illetve nem is ő.

Viszonylag könnyen lehet dokumentálni, hogy Orbán nem most rágott be valamiért a civilszervezetekre (lásd a fenti linket). De egyetlen logikai sínen gondolkodó barátaimnak nagyon nehéz megmagyarázni, hogy 2014-ben fordulat történt. Hiszen „mindenki” úgy emlékszik, hogy a Fidesz, amióta ilyen, sohasem szerette Sorost, a libsiket stb. Pedig valójában 2014-ig a hol békés, hol hideg egymás mellett élés volt jellemző a Fidesz és a „balliberális” NGO-k viszonyára. A sorosozás és hasonlók mindig is Csurkáék és más nemzeti szocialisták vesszőparipájának számítottak.

Ezért is hasznos, hogy előkerült az a hír, amely szerint a parlament fideszes többségű Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága 2010-ben még kitüntette volna a most pokolra küldött jogvédő szervezeteket, a Magyar Helsinki Bizottságot és a TASZ-t.

A Fidesznek ugyanis korábban semmi baja nem volt velük, sőt hasznosnak vagy legrosszabb esetben közömbösnek találta a tevékenységüket. Még úgy is, hogy például a Helsinki Bizottság már régóta kitüntetetten foglalkozott a menekülttáborokban uralkodó szörnyű állapotokkal. Ami pedig a TASZ-t illeti, Orbán Viktor ennek a civil jogvédő szervezetnek a segítségét kérte 2007-ben, amikor beperelte a szocialista vezetésű igazságügyi és Rendészeti Minisztérium. Nemhogy baja lett volna vele. Ahogy 2014-ben az is érthetetlen volt, mi baja van a Norvég Alap által támogatott, politikailag teljesen ártalmatlan, az Év Fája pályázat megrendező, helyi közösséget szervező Ökotárs alapítvánnyal. Hogy akár a kormányzat számára micsoda indokolta a példátlan rendőri fellépést.

Vagy talán a civil szervezetek váltak politikailag veszélyesebbé 2014-től kezdve? Dehogy. A most célba vett Átlátszó.hu kitűnő tényfeltáró írásai, mondjuk, kínosak és utálatosak lehetnek a kormánynak, de nem gyengítik. A parlamenti ellenzéki pártok pedig még érteni sem akarják a leleplezések zömét, nem hogy politikai energiává tudnák konvertálni.

Akkor mi ez a kormányzati düh?

A magyar és az izraeli „jogalkotás” mintája egyformán Putyin 2012-es „külföldiügynök”-törvénye. Ez előírta, hogy azoknak a civilszervezeteknek, amelyek külföldről kapnak támogatást, az Igazságügyi Minisztériumnál „külföldi ügynökként” be kell jegyeztetniük magukat, félévente jelentést kell tenniük a szervezet működéséről és irányítóinak tevékenységéről is. Továbbá évente auditáltatniuk kell magukat, és kiadványaikon, nyilvános szerepléseik alkalmával tüntessék fel, hogy – a hidegháborúból ismerős szakkifejezéssel – „külföldi ügynökként” működnek.

Hogy mi magyarázta Putyin 2012-es tombolását? A következő: a 2003-as rózsás és a 2004-es narancs forradalom során a Soros és más nyugati alapítványok által támogatott civil (jogvédő, korrupcióellenes) szervezetek valóban fontos szerepet játszottak a Moszkva-barát grúz és ukrán elnök megbuktatásában (vagy annak előkészítésében). A 2012-ben nagyon nem tisztán megnyert orosz elnökválasztásra az ellenzék Moszkvában hatalmas tüntetéssel válaszolt, és kisebb tüntetések is követték egymást sorozatban. Putyin meg volt győződve, hogy ebből színes forradalom lehet, ahol is nem a pártok, hanem a külföldről támogatott civilek veszélyesek rá. Tehát ha biztonságban akarja tudni magát, őrájuk kell lecsapnia. Hát lecsapott.

A 2013–14-es ukrajnai forradalom csak igazolta Putyinnak, hogy ha valahol a kézben tartott pártokon kívül is engedik a „civil” politikai szerveződést, annak az elnök bukása lehet a vége.

Jelentettek valaha is ilyen veszélyt a 2014 óta gyalázott és most, várhatóan, törvénnyel is megkínzandó civilszervezetek Orbán hatalmára? Soha. Akkor mi értelme van ennek az egésznek? Orbán számára semmi. Az ellenéki logika – túl a diktatórikus hajlamon – mindig valamilyen rafinált taktikai húzást lát az ilyen durvulásokban. Karbantartják a gyűlöletet. El akarják szipkázni a szavazókat a Jobbiktól. De ha meggondoljuk, ezt egyszerűbb és közérthetőbb eszközökkel is meg lehet oldani, mint olyan szervezetek elleni kampánnyal, amikről a nagyközönség 90 százaléka semmit sem tud.

Nem lehet teleplakátozni az országot azzal, hogy „a civilek elveszik a magyarok munkáját”, és csak másodlagosan lehet kapcsolatba hozni a magyar jogvédőket a terrorizmussal, ami már szellemi munkát követel a célközönségtől is, úgyhogy csekély a hatásfoka.

Szóval: Orbán nem azért indította el a legújabb gyűlöletkampányt, mert haszna származik belőle. Egyszerűen csak másolja Putyint, ahogy Rákosiék másolták Sztálint akkor is, ha Magyarországon nem volt értelme. A vas és acél országa leszünk minimális vasérc- és feketeszénkészlettel. Üldözzük a civileket, bár minimálisan veszélyesek a kormányra. Hogy ez miért jó a kormánynak, arra ne legyünk kíváncsiak, mert hamar megöregszünk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.