Közünk?

Egyrészt itt van a rettegett/körülrajongott magyar miniszterelnök, aki aznap, amikor Szlovákia történelmének legnagyobb tüntetésén követelték Fico távozását szlovákok és magyarok, annyit volt képes mondani, betű szerint:

„Én régóta taposom ezt a szakmát, jelekből is olvasok, és én látom Soros György és a hozzá hasonló szervezeteknek a munkáját, illetve annak a keze nyomát a szlovák eseményeken, és egy percig sincs semmi kétségem afelől, hogy Soros György és a vele együttműködők mindent megtesznek, minden alkalmat megragadnak, hogy azokat a kormányokat, amelyek ellenállnak a bevándorlásnak, megbuktassák.”

Nem vagyok politikailag (sem) rózsás arcú, angyalszemű csecsemő, megszoktam már Orbán megnyilatkozásait, amikben a tények szándékos tudomásul nem vétele keveredik páratlan politikai (értsd: néphülyítő) rutinnal, és mindig is az volt a véleményem, hogy ha a magyar választópolgárság zömének ez kell, akkor kitolás volna, ha nem ezt kapná. De ezt a dumát most több okból személyes rúgásnak érzékeltem, és az már elég indok arra, hogy ne racionalizáljam.

Szóval Soros György keze van a fiatal újságírónak és szerelmesének a meggyilkolásában, a Sorostól független pénzekből működő, főárambeli szlovákiai média döbbenetében, a nyilvánosság felháborodásában, Maďarič miniszter lemondásában, a Híd belső vitáiban, M. M. Šimečka beszédében, és így tovább.

Orbán tehát tudja ezt a Soros-kézlenyomatos dolgot, még akkor is, ha ezekről a „részletekről”, úgymint tényekről valójában nem tud, avagy – válasszuk a rá nézve hízelgőbb, de az országra nézve katasztrofálisabb változatot – nem akar tudni. Azért „tudja”, mert ő „régóta” benne van a politikusi szakmában, és ugyan misztikus tudással bír, amiből mi, többiek, kis hülyék ki vagyunk rekesztve. (Egy fenét azért, hanem mert ugyanonnan meríti az infóit, mint a közismerten oroszb… arát, odaát körberöhögött szélsőséges szlovák szennyszájtok, a Zem a vek és társai.)

Ez az első személyes rúgás – belém mint magyar állampolgárba. Kikérem magamnak, hogy a a megismerhető, szimpla tényekkel szemben olyan tudásra hivatkozzon, amihez saját célzása szerint csak ő férhet hozzá. Ami ráadásul hamis. Fake, hogy közérthetően mondjam.

Mondom: azt megszoktam, hogy az összeesküvés-elméleteit olyanokra tukmálja rá, akiknek csak annyi ismeretük van a világról, konkrétan most a szlovákiai belpolitikáról, amennyit az Orbán gyeplőjén Orbán abrakját zabáló kormánymédia közöl velük. Ha megteheti, mért ne tenné meg? De az már személyes sértés, hogy olyanoknak hazudik, akik erről többet tudnak. És az „olyanokban” nemcsak én vagyok benne, hanem például a szlovákiai magyarság tetemes részét is hülyének nézi.

Másodszor azzal rúgott belém, hogy az egyik hivatásomat alázta semmivé. Neki az a hivatása, hogy politikus, nagyjából úgy is tesz, én meg újságíró vagyok. Azzal, hogy egyetlen szó részvét nélkül egy kormánybuktató terv alkatrészének tekintette egy újságíró meggyilkolását, kifejezte véleményét a szakmáról. Ha egy újságíró a kormányzatra, egy kormánypártra nézve terhelő tényeket tár fel, akkor valaki másnak a bérence, önálló akarat nélküli eszköze a kormány megbuktatására. Azaz nem a munkáját végzi, hanem fogyóeszköz a felbérlői kezében; ha meghal a társával együtt, úgy kell neki. Köszönöm a céh nevében.

Harmadszor a miniszterelnök mint SZ. J. magánemberbe rúgott belém azzal, hogy az elemi polgári (civilizációs) rendességet gyalázta meg és vette semmibe, azt, amire anyám és apám nevelt. Hogy ha valakit megölnek, akkor felháborodok, és abszolút sajnálatot érzek az áldozat iránt, nem pedig azon spekulálok, hogy ez miért rossz az ilyen vagy olyan haveromnak, és ki akarhat ártani az én pálinkás cimborámnak. Természetesen az is ember, akinek így jár az agya, csak én nem akarok olyan állam alattvalója lenni, ahol ez kötelező.

De a dühöm nemcsak a miniszterelnökömnek szól. A nagyra becsült ellenzék állítólag le akarja győzni, vagy legalábbis fékezni Orbán hatalmát a négy hét múlva megtartandó választásokon, és távlatilag megbuktatni. Hát tessék: itt van Szlovákia, ahol a miniszterelnök két választás között egyre inkább bukásra áll, lehet tanulmányozni a példát.

Ez az az ország, amelyik mind közül, evidens történelmi okból, a legjobban hasonlít Magyarországhoz, amivel Magyarországnak a leghosszabb a közös határa, amelyiknek a legközebbi városaiba öt perc alatt át lehet sétálni; ahol a legnagyobb a magyar kisebbség aránya az összlakossághoz képest, és ahol ráadásul vannak magyar politikusok, akiknek az együttműködése nélkül a kormány bukik.

A vezető kormánypárt mentalitása sem különbözik túlzottan a magyarországitól, bűnlajstromában is felfedezhetők hasonlóságok. Itt a példa, szemléletesen, jól láthatóan, 3D kivetítőn: hogyan lehet egy miénkhez hasonló országban, olyan országban, amihez nagyon sok közünk van, megdönteni – külső támogatás nélkül – egy módszerekben nem válogató párt hatalmát. Össze lehetne hasonlítani a feltételeket. Ha Szlovákiában ez reális lehetőség, nálunk miért nem? Mit kell tenni azért, hogy nálunk is nagyobb legyen az esély?

Figyelem én az ellenzéki pártokat. Számukra ez a téma gyakorlatilag nem létezik. Valahol külföldön történik, nekünk mi közünk hozzá? Eddig két kivételt láttam: Jávor Benedek, a Párbeszéd egyik alapítója (ez az a kis párt, amelyik a szocialistákkal közös miniszterelnök-jelöltet adja ) – Pozsonyban tárgyalt az Európai Parlament delegációjának tagjaként, és még Szigetvári Viktor, a szintén kicsi Együtt választmányi elnöke adja jelét a közösségi médiában, hogy szintén érti és követi az eseményeket. Tudommal ennyi. Ha valakit kihagytam, akár barátaimat is, fejemre lehet olvasni, bocsánat.

Az ellenzék számára ez nem politikai ügy, még kevésbé magyar szempontból fontos politikai ügy. Kiválóan el vannak foglalva a saját, egy kaptafára készült népboldogító programjaik – valójában: fedezet nélküli szociális ígéreteik és számonkéréssel való, hatalommal meg nem támogatott fenyegetéseik – terjesztésével, meg annak latolgatásával, hogy kinek kellene visszalépnie az eleve torz választási rendszerben a nagyon kevés jó és sok borzalmas potenciális közös jelölt javára.

Nem mentség, hogy a magyar választókat „nem érdekli a külpolitika”, csak az „igazán fontos”, politikamentes kérdések. Azért nem érdekli, mert az ellenzék azt szuggerálta beléjük, hogy a politikában éppen a politikai alapkérdések, a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és belső szolidaritás, az állampolgári méltóság nem fontosak. Az állampolgár legyen csalódott fogyasztó, akinek az állam, illetve a szavazatára vágyó ellenzéki párt több pénzt ígér, vagy jobb szolgáltatásokat ugyanannyi pénzért.

Bárányvakság, mindörökké.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.