Ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit nem mondok

A sunyi, szőrét hullató rossz vidéki róka, alias Magyarország miniszterelnöke évente kétszer fejti ki alaposabban nézeteit az emberről, a nemzetről, az életről, a világmindenségről meg mindenről. Egyszer télen, Budapesten és egyszer a nyári kánikulában, Tusnádfürdőn. A hívek isszák szavait, a kritikusok pedig köszörülik nyelvüket és elméjüket az elhangzó butaságokon, hazugságokon, aljasságokon (bevallom néha én is engedtem a csábításnak), és gondosan bekapják a csalinak szánt provokációkat (ezt viszont nem szoktam).

A beszédaktusok típusai között különben nincs éles választóvonal, a lényeg nem az állítás igazságtartalma vagy az igazsághoz való viszony az adott esetben, hanem hogy a beszélő a közléssel mit akar elérni. Nyugodt időszakokban minden flott, amikor azonban a róka által kormányzott ország válságban van, ajánlatos arra figyelni, hogy miről nem beszél.

Most ugyanis Magyarországon válság van, éppen Orbán pocsék kormányzása miatt. A gazdaság recesszióban, a reálbérek Európa-rekord gyorsasággal zsugorodnak. Kormányok demokráciákban az ilyen kudarcokba bele szoktak bukni.

A hivatásos ellenzék kedvelt témáját, az oktatás és egészségügy tönkretételét nem említem, mert ugyan nemzetellenes bűn, de hatalmi szempontból közömbös, a Fidesz a tapasztalatok szerint nemigen veszít vele szavazatokat. Legalább ekkora, nemzedékekre kiható bűn az ország példátlan erkölcsi és szellemi pöcegödörré tétele, de ezt a hivatásos ellenzék valamiért nem tematizálja (hogy ezt a politikazsonglőri szakszót használjam).

A nemzetközi színtéren eddig is fekete báránynak számító magyar állam végképp elszigetelődött, mert Orbán rossz lóra tett (vagy volt kénytelen tenni, nem tudhatjuk) az Ukrajna elleni orosz rablógyilkos háború ügyében. Az orosz birodalom és a szénhidrogén-bevételekre alapozott maffiaállam hanyatlását nem visszafordította, hanem felgyorsította Putyin óriási és 1945 óta – Oroszország számára is – példátlanul véres stratégiai tévedése.

Az elszigetelődéssel a nemzeti érdekérvényesítő képesség is minimálisra csökkent, azaz lehet ugyan mindegyre hangoztatott szempont (vagy ürügy?) a kárpátalji magyar kisebbség védelme, és bármennyire nem felel meg az ukrán kisebbségpolitika az európai egyezményeknek, a Putyin-csicska szerepét betöltő budapesti kormányzat nem számíthat sem nemzetközi megértésre, sem ukrán jóindulatra.

Minden téren csőd, kivéve persze a politikai-gazdasági teljhatalom megtartását és további koncentrációját, de az nem tartozik a hagyományos értelemben vett kormányzáshoz

Ilyen körülmények között a főkormányzó természetesen nem beszélhet sem a válságról, sem az esetleges megoldásról, mert az ebben a koordináta-rendszerben nincs. Mi marad? A barát és ellenség szokásos Carl Schmidt-i megjelölésén kívül – preventív jelleggel, hátha a hívek egy része még nem szokott le teljesen az agytevékenységről, és kételyei támadnának, matematikailag nem kizárható – annak a bizonyítása, hogy a miniszterelnök aztán nagyon ért a kormányzáshoz, ezen belül a külpolitikához. Ismeri A Világ Nagy Folyamatait.

Hely hiányában csak egyetlen szál.

Orbán mint saját felfedezését közli (felfedezni ebben a közegben csak neki szabad) ájult hallgatóságával azt a kétségtelen és közismert tényt, hogy az Egyesült Államok gazdasági túlsúlya, amit a múlt század közepén élvezett a világban, folyamatosan és visszafordíthatatlanul csökken, míg Kína feljövőben van. De hogyan magyarázza?

Tekintsünk el az újabb kori történelem sajátos értelmezésétől (bár amikor azt fejtegeti, hogy a II. világháború után „az angolszászok odaadtak bennünket a szovjet kommunistáknak”, nehéz kihagyni azt a poént, hogy 2015-ben Orbán külügyminiszteri székbe ültetett segédje az ENSZ-ben kvázi megtapsolta Putyint, aki Jaltát dicsérte és siratta).

A tusnádfürdői bölcs elbeszélése szerint Kína csak „visszatér“ a Középső Birodalom őt megillető helyére, mert „egy ötezer éves, egymilliárd-négyszázmillió embert számláló civilizáció”, és: „Az Egyesült Államok lett, Kína meg van.” Az előadó nagyon gondosan választotta meg a „civilizáció” szót, ugyanis az egységes kínai állam nem ötezer, hanem egész pontosan 2244 éves, ami önmagában nem jogosítana fel a nagyhatalmi státuszra, ilyen alapon Örményország vagy Izrael is igényt formálhatna rá. Ha pedig a civilizáció ősi voltát nézzük, etnikumtól függetlenül, akkor a nyugati civilizáció, amihez az Egyesült Államok tartozik, nem sokkal fiatalabb. (Viszont nem kínaiasodott el úgy, ahogy Kína elnyugatiasodott.)

Másfelől nemcsak az Egyesült Államok „lett”, hanem a világ összes állama is „lett”, mindet alapították valamikor, mesterségesen, nem csak a fán teremtek, és jelenbeli erejüket vagy prosperálásukat nem az határozza meg, hogy mikor alapították őket,

„Van középtávú programja: visszaállítani azt a dominanciát Ázsiában, ami megvolt, mielőtt megjött volna a Nyugat” – véli Orbán. Nos, a Nyugat megérkezése előtt Kína sohasem dominált „Ázsiában”, hanem hol sikerült leigáznia szomszédos népeket, hol őt igázták le. Mai saját területe is viszonylag új, XX. századi hódítások eredménye. (Nem mellesleg: Free Tibet!)

A magyar miniszterelnöknek gondjai vannak az Európai Unióval és a mostani Amerikával, ezeket tehát ellenségként lekezeli, Kínát és Ázsiát (elvégre most Dél-Koreából jönnek a megváltásként várt beruházások) pedig földicséri: „a jelenlegi folyamatok Ázsiának és Kínának kedveznek – legyen szó gazdaságról, technológiai fejlődésről vagy éppen katonai erőről”.

Itt álljunk meg egy pillanatra. A gazdaságról ne jósoljunk, a növekedés a fejlettség szintjétől függően gyors vagy lassú – Indiában 5 és 10 százalék között van, Japánban tartósan 2 százalék alatt, Kínában hosszú távon lassul, idénre 5,2 százalékot, a következő években egyre kevesebbet várnak.

Technológiában továbbra is a Nyugat és főleg az Egyesült Államok vezet, végső soron a szabadabb gazdasági környezet miatt. Az igazi nagy innovációk zömmel Nyugaton születnek.

Magyarország eddig is kimaradt ebből, és ha a mostani kormányzat az oktatás és a kutatóhálózat tönkretétele mellett ráadásul a Kelethez köti a szekerét, megszűnik a remény maradéka is. (Amiben Kína technikailag élen jár, az a belső megfigyelés meg az elektronikus hírszerzés, de ennek nincs közvetlen gazdasági haszna.)

Végül: a katonai erő kérdése. Amiről Orbán nem beszél: Egyre nagyobb a közvetlen kínai– amerikai összecsapás valószínűsége Tajvan miatt. Mike Minihan tábornok, az amerikai Légi Mozgékonysági Parancsnokság parancsnoka januárban 2025-re jósolta a háborút. A haditengerészeti hírszerzés arra figyelmeztet, hogy Kína hajóépítő kapacitása kétszázszorosan felülmúlja az Egyesült Államokét, és a javító kapacitás is elégtelen. A kulcsfontosságú csapásmérő vadászrepülőgépek parkját leépítik. A lőszertartalékok egyre fogynak az ukrajnai szállítások miatt.

Egyszóval a lehetséges tajvani háborúban az USA esélyei romlanak. Azaz a kínai („szárazföldi”) győzelemé növekszenek. Ami nemcsak Tajvanra lenne végzetes, és nemcsak Amerikának megaláztatás, de a liberális demokráciák Orbán által olyannyira utált közösségére, szövetségi rendszereire nézve is csapás, az a miniszterelnöknek diadal.

Orbán, illetve fizetett olvasóemberei minderről valószínűleg értesültek. Így nem kockáztat sokat azzal, ha Kína Amerika fölötti győzelmét mint világtörténelmi jóslatot adja el, egyszerre rúgva Amerikán és gazsulálva Kínának, valamint a saját, ezerszer megcáfolódott zsenialitását bizonyítva híveinek és alárendeltjeinek. („Kezem a történelem ütőerén.”) Hogy ebből Magyarországnak nem sok haszna lesz, nem számít.

Egy fennakadás lehetséges: ha beválik az a várakozása, hogy 2025-től Trump lesz megint az amerikai elnök, akkor a mostani historikus ívű Amerika-utálatot revideálni kell. Továbbá ha az a háború már 2025. január 20. után kezdődik, ha Amerika valóban vereséget szenved, és ha ezt már Trumpnak róják föl a világban, akkor a háttérembereknek és propagandistáknak valamit ki kell találniuk a Xi és Trump iránti hódolat egyeztetésére, hogy Orbán orákulumi tekintélye se csorbuljon. De mi ne jósoljunk inkább.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.