1
Fotó: MTI
Először is, hogy látni lehessen, milyen pozícióból beszélek: múlt kedden megkaptam a második oltást az Európai Unióban engedélyezésre ajánlott vakcinával, azaz május elején már védettnek érezhetem magam, addig kibírom, hogy ne nagyon menjek emberek közé, sűrűbb társaságba. Felvetődött, hogy ne próbáljuk-e ki annak a halvendéglőnek a teraszát, ahol tavaly nyáron voltunk, de inkább lemondtunk róla, gondolván, hogy az első nap tömeg lesz, és azt járványon kívül se szeretjük.
A nyitás első napján, szombaton délutántól késő estig a médiát minden szinten elárasztották a szabad ég alatt ülő vidám sokaság képei. Egy részük spontán volt, más részük szervezett, kezdve a sörét megemelő miniszterelnök – szemlátomást manipulált – fotójával, folytatva a celebekkel, akiknek ömlengése, mint kiderült, a Család cégeinek prosperálását segítette. A hivatásos „politikusoknak” nyilván pártfeladat volt, de maradjunk a népnél, a felszabadult civileknél.
Az ő képeiket nézve ismerőseim és barátaim, köztük olyanok, akiknek iszom minden szavát, élesen két táborra oszlottak.
Egy részük szerint ez őrültség és felelőtlenség, ezek az ujjongó emberek most nagy valószínűséggel egymást fertőzik meg, és a járvány negyedik, minden eddiginél rosszabb hulláma várható. A népszerűséghajhász, meggondolatlan állami propagandaakciónak ezrek esnek majd áldozatul.
A másik szerint az természetellenes dolog, hogy az ember még a szabad ég alatt sem lehet társaságban, barátok között, nem ihat meg néhány sört stb. Különben is, lehet, hogy nagyon sok a fertőzött és a halott, de az adatok éppen hogy azt bizonyítják, a lezárás ebben a formában nem segít, nem beszélve az életminőség romlásáról meg arról, hogy a gazdasági visszaesés milyen humán károkat okoz. Egymásnak és a társaslétnek örülni végre: az emberi természetből fakad.
Nem jósolok, és nem választok a két indulat közül, inkább megpróbálom más szemszögből nézni.
A terasznyitással nagyjából egy időben hoztak még két fontos, önmagában kellemes vagy örvendetes intézkedést. Az egyik, hogy például Románia után néhánypár héttel Magyarországon is lehet online jelentkezni oltópontra, adott dátumra – de vakcinát az első menetben nem lehetett választani, vagy elfogadta valaki a kínai Sinopharmot, vagy nem remélhetett gyors oltást.
A másik egy kormányrendelet, mely szerint amint megvan a négymillió legalább egyszer beoltott (e héttől), védettségi igazolvánnyal már olyan zárt légterű intézményekbe is beengednek, mint a mozi vagy az edzőterem.
Védettségi igazolványt olyan személy kaphat, aki átesett a fertőzésen, tehát egy bizonyos ideig immunis, vagy akit legalább egyszer beoltottak valamelyik vakcinával.
Nem kor szerinti diszkrimináció a részemről, hanem tapasztalat, hogy ilyen helyekre inkább viszonylag dinamikus, viszonylag fiatal emberek járnak (persze idősebbek is, de nekik kisebb arányban időtöltésük a gyúrás vagy a spinning, mint az ötven alattiaknak).
Bizonyos, eddig be nem oltott korosztályok tehát akkor folytathatják a pandémia előtt megszokott életüket, ha beoltatják magukat – de az első menetben csakis Sinopharmmal lehetett, nem volt választásuk. Ha nem kell a kínai, nincs kellemesebb élet. Ez egyfelől mézesmadzag, másfelől – inkább – bunkósbot, megfontoltan fogalmazva: zsarolásszerű helyzet.
Mivel a mai, végsőkig polarizálódott és egyszersmind butult magyar politikai életben mindkét oldalon hajlamosak aszerint nézni, hogy jó-e Orbánnak, illetve az ellenzéknek, ami Antiorbánként definiálja magát – azokat, akik a másik oldalon az egyik oldal szemszögéből irracionálisan cselekszenek, nemcsak magánhülyének könyvelik el, de reflexből feltételezik róluk a politikai indítékot.
Mert mi más értelme volna, hogy valaki a járvány tombolása idején a) kitegye magát és embertársait a fertőzés veszélyének, mint hogy Orbánnak legyen hasznára (vagy politikailag annyira sötét, hogy ne tudja: Orbánnak van hasznára), vagy pedig b) a kínai vakcina elutasításának, mint hogy Antiorbánnak legyen hasznára (az adómból fizetett kormányzati géptelefonhívás azzal kezdődik, hogy: „A Gyurcsány Ferenc vezette oltásellenes baloldal…” – sajnos nem tudtam meg, hogyan folytatódik).
Ne essünk azonban abba a hibába, hogy magáról Orbánról is irracionalitást feltételezünk. Ő csak egyszerűen más játszmát játszik, mint amit ellenfelei feltételeznek. Lehet, hogy tökéletesen racionális, amit csinál. Vagy ha nem is, sokkal észszerűbben gondolkozik, mint akik azt feltételezik, hogy ilyen helyzetben a járvány legyőzése lehet egy politikus egyetlen célja.
A szokásos hatalomkoncentráción és vagyonfelhalmozáson kívül:
Egy: A busás áron megrendelt ötmillió, illetve az eddig megérkezett 1,7 millió adag kínai vakcinából minél többet felhasználni, mindenáron, közben fonákból rámutatva, hogy az Európai Unió – az általa elfogadott vakcinákkal – alkalmatlan a járvány legyőzésére (ellentétben a magyar nemzeti állammal).
Jóhiszeműen persze azt is elhihetjük, hogy a kínai vakcinát erőltető Orbán szeme előtt nem lebeg más, mint az átoltottság arányának minél gyorsabb növelése és minél több emberélet megmentése, csak hát nagyon butának kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy lássa, a jövőbeli védettség valahogyan közömbösíti az eddigi COVID-halálozások nemzetközi összehasonlítában botrányosan magas számát, a 27 540-et.
Azt ugyan el lehet képzelni, hogy a többi ország úgy elmaradt az oltásban, hogy később utolérnek halálozásban is, de ha megnézzük az uniós táblázatot, ennek kicsi a valószínűsége.
Másfelől: a Kína melletti és az EU elleni propaganda nyilvánvalóan Kína érdeke. Lehet jóhiszeműen azt hinni, hogy Orbán az ég adta zsenialitásánál fogva mindenki másnál tisztábban látja a kínai vakcina magasabbrendűségét és az uniós óvakodás oktalanságát, csak hát máskor is előfordult, hogy Orbán egyedül állt szemben Európával és az emberi tisztességgel Kína érdekeit képviselve. Hogy mik lehetnek az indítékai, mi a jó neki ebben, azt nem ennek a cikknek a dolga elemezni.
Kettő: Ma reggelig kevésbé voltam biztos benne, de most bátrabban írom le: Orbán számára tökéletesen racionális az, ami másnak nem jut eszébe, mármint hogy gigászi politikapszichológiai kísérletet végez a magyar szavazók sokaságán az ő pénzükön.
Pontosan tisztában van vele, hogy a választópolgárok a Sinopharm vakcinában bíznak a legkevésbé s a Pfizerben a legjobban; azt akarta megtudni, hogy mennyire győzi le a bizalmatlanságot, végső soron a saját élet és épség védelmének ösztönét a föntebb említett kényszer.
Úgy látszik, vannak határok, a kényszer sem elég, hogy az embereket a Sinopharmra hangolja, mert miután pénteken kora hajnalban (már Orbán szokott rádióinterjúja előtt) kiderült, hogy Pfizerre is lehet jelentkezni, kereken százezer dózisra (csak ma), akkora online tumultus alakult ki, hogy reggel hétre lefagyott a rendszer. A kísérlet, ha volt ilyen, elérhette célját, sikerült megállapítani a tűrésküszöböt, az uralmi elit ennek tudatában készülhet föl a jövő évi választásokra.
Három: az emberek természetüknél fogva utálják a korlátozásokat a megszokotthoz képest (a megszokott korlátozást észre sem veszik), tehát reflexből lázadnak ellenük, és úgy érzik, hogy aki megszüntet egy korlátozást, az az ő oldalukon áll. Orbán a kocsmatilalom feloldásával biztos nem veszített szavazókat.
Négy: Ez egy kommunikációs játszma, amiben a kormánynak – nevezzük így – óriási előnye van, s a maga szempontjából teljesen ésszerű, hogy kihasználja. A játszma része a maximálisan szigorú információs blokád, amire nem a publikumnak van módja, hanem annak, akihez befolynak az adatok, és aki szabályozni tudja a kívülállók – vagyis a köz – hozzáférését.
A cél: minél kevesebb egyértelmű információhoz engedni a nyilvánosságot, ködöt gerjeszteni, hagyni, hogy találgassanak, mert úgy jobban manipulálhatók, hiszen annál kétségbeesettebben kapaszkodnak a célzottan elindított és irányított információtöredékekbe (fél- és még kisebb törtszámokkal leírható igazságokba, netán hazugságokba).
Jellegzetes példa erre az oltási igazolvány sorsa. Amióta COVID-oltás van Magyarországon, azóta gerjesztik a ködöt az ügyben, hogy mi lesz azokkal, akik magánemberként nem tartják be azt az elvet, hogy az EU-ban az Európai Gyógyszerügynökség által javasolt vakcina adhat olyan védettséget, amit nem kell automatikusan tesztelni határátlépéskor, illetve a beutazókat nem jobb elszigetelni.
A magyar kormányzat egyébként nemcsak hogy nem tartja be ezt az elvet, ellentétben a többiekkel, hanem különféle módokon – kényszerrel, propagandával, manipulációval, mézesmadzaggal, rávezetéssel (nudge) – az egyes állampolgárt is arra ösztökéli, hogy ne tartsa be.
Csütörtökön az Európai Parlament olyan határozatot hozott, hogy az EU-ban a kölcsönös elismerésnek, vagyis az utazási könnyítéseknek csak az EMA által jóváhagyott vakcinákra kell kiterjednie, de az egyes tagállamok úgy dönthetnek, hogy elfogadják az Egészségügyi Világszervezettől veszélyhelyzeti engedélyt kapott (keleti) vakcinákat is.
A magyar védettségi igazolványon semmi nem utal rá, hogy az embert mivel oltották be, mikor és hányszor. Ha annak kéne kiderülnie belőle, jogos-e a beutazási könnyítés, az égvilágon semmit nem ér, de nyilván nem az a funkciója, hogy kiderüljön.
Péntek reggel Orbán Viktor egyrészt közölte, miszerint „szamárság”, hogy kínai vakcinával nem lehet mindenhová menni, másrészt „uniós igazolvány meg vagy lesz, vagy nem, ha lesz is, csak hetek, de inkább hónapok múlva, és mi arra nem akarunk várni. Ha majd lesz uniós igazolvány, akkor majd azt is használjuk, addig azonban használjuk a nemzeti igazolványunkat, és kölcsönösségi alapon megállapodásokat kötünk a szomszédokkal, tehát akármilyen vakcinával oltottak be egy magyar embert, mindenképpen utazhat, ha utazni akar.”
(Vesd össze: „Az Európai Bizottság felszólította az unió tagállamait, tegyék meg a szükséges lépéseket a Covid-útlevél bevezetéséhez és ellenőrzéséhez szükséges közös európai infrastruktúra létrehozására. »Szlovákia intenzíven dolgozik azon, hogy minden határidőt tartani tudjon« – mondta a [szlovák] miniszterelnök. Heger elmondta, ez minden szempontból fontos”.)
Hogy a szomszédok (már akikkel sikerül megállapodni), az nem mindenhová? Hogy a magyar ember esetében a tehát valami egészen mást jelent, mint a világ összes logikai rendszerében? Ne ragadjunk le apróságoknál, a cél: a köd. Aztán majd lesz valahogyan. Mindenki 2022-re készül, ki így, ki úgy. Az a gyanúm, hogy a miniszterelnök legalább olyan tudatosan készül, mint az ellenzék, de most már egyre jobban érdekel, hogy mire.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.