Hibaüzenet

Notice: unserialize(): Error at offset 22 of 27 bytes in variable_initialize() (line 935 of /var/www/parameter.sk/web/includes/bootstrap.inc).

Eladó a menyasszony!

Putyin orosz elnök ma egy stájerországi Heurigerben lazult Karin Kneissl osztrák külügyminiszter esküvőjén, mielőtt továbbrepült Berlinbe, hogy Merkel kancellárral találkozzék. Hogy mire volt jó Kneissl asszonynak ez a meghívás, azt komoly elemzők is csak találgatják.

 

Eladó a menyasszony!

Arról viszont mintha volna némi megegyezés, hogy Ausztriának nem jó, ha kormánytagjai gesztusokban és tettekben egy Putyin-fan club tagjainak rémlenek (ez óvatos jellemzés volt). Főleg most, amikor Ausztria az EU soros elnöke. Csak hogy egy nagyon egyszerű és nem túl romantikus szempontot mondjak: az Uniónak közvetítői szerepe volna az orosz–ukrán vitában, úgy nehéz, ha az agresszornak gazsulál.

Természetesen minden országban sokan vannak – a politikusok között is elegen –, akik nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy Oroszország agressziót követett el Ukrajna ellen, sem azt, hogy hogyan működik az orosz maffiaállam a saját határain belül és kívül. Olyan ország azonban nagyon kevés akad, ahol ez a spontán, gerjesztett vagy szándékos tudatlanság egybeesik a kormánypolitikával.

A közép-európai térségben egészen pontosan négy: Ausztria, Magyarország, Olaszország és Szlovénia. Ez derül ki a prágai Kremlin Watch jelentéséből, amely azt értékeli, az egyes országokban milyen erősek az ellenintézkedések az orosz felforgató műveletekkel szemben. Ezt a négyet az orosz felforgatást tagadók közé sorolja. (A térképet a Kremlin Watch szívességéből közöljük.)

Aki fennakadna ezen: Szlovákia nem kap sokkal jobb osztályzatot, de itt mentő tényező Kiska elnök következetes atlantista politikája vagy a nyugati főáramhoz tartozó think tankek munkája, más civil szervezetek és a média ébersége. Remélhető, hogy Kaliňák távozása is javít a helyzeten.

Jut eszembe: alapvető különbség Szlovákia és Magyarország között, hogy ott pillanatok alatt országos botrány kerekedett, amikor kiderült, hogy az orosz titkosszolgálatok által „támogatott” motoros banda tanyát vert Nagyszombatnál egy gyártelepen, ahol tankok is parkolnak – Magyarországon emberhalál kellett ahhoz, hogy a kormányzat hajlandó legyen tudomást venni az orosz „diplomaták” és a magyar újnyilasok harci edzésig terjedő együttműködéséről.

Maradjunk a Tagadó Négyeknél. Hárman – a beszélőt is beszámítva – egy mondatba kerültek Orbán Viktor idei tusványosi beszédében: „...ez nemcsak egy közép-európai folyamat. Emlékezzünk a német választás eredményére, az osztrák választásra vagy éppen az olaszok választására. Általános jobbratolódási folyamat figyelhető meg egész Európában.”

Elemezzük egy kicsit.  Orbán itt valójában mégiscsak a közép-európai térségről beszél, hiszen Németországon belül Bajorország, ahol  CSU hagyományosan hegemón párt és az a keletnémet rész, ahol az AfD különösen erős, inkább mondható Közép-, mint Nyugat-Európa részének, ahogy Észak-Olaszország, a jobboldali Lega Nord fellegvára is talán több szállal kapcsolódik a kontinens belsejéhez, mint a déli végekhez. A messzire látó magyar miniszterelnök csak azért nem nevezte mindezt Közép-Európának, mert a fogalmat a beszéd előző részében már elhasználta a Kárpát-Medencére és a vele közvetlenül szomszédos régiókra (ha jól értettem).

A beszédnek ebben a szakaszában egyébként Orbán stratégiát hirdet a jövő tavaszi európai választásokra: ha sikerül a bevándorlást „összeurópai” témává tenni, akkor győzhet a „jobboldal”, a „kilencvenesek” nemzedéke, és megdöntheti a „hatvannyolcasok”, a „liberálisok” uralmát. Ebből az is kiderül, hogy a bevándorlás most nem összeurópai téma, legalábbis nem a legfontosabb, a választópolgárok százmillióit Dublintól Tallinnig sok minden más jobban érdekli az euró sorsától az éghajlatváltozásig, és nem foglalkozik apokaliptikus jövendölésekkel.

Hogy mégis hogyan teszi Orbán vagy más fő témává a bevándorlást, azt majd meglátjuk, a lényeg, hogy választási célja (ha komolyan gondolja) igazából nem valamiféle nem létező hatvannyolcas (posztmodern balos) erőcsoport legyőzése, hanem az európai mérsékelt centrumé, amelybe a Néppárt nagy nevei – Merkeltől Tuskig – éppúgy beletartoznak, mint a hagyományos szociáldemokraták vagy az eléggé vegyes állagú – Babišra is büszke –, de mégiscsak centrista liberális ALDE pártszövetség.

Ha valaki ránéz a közvélemény-kutatási eredményekre, láthatja, hogy az „euroszkeptikus” vagy éppenséggel bomlasztó pártszövetségek, az Európai Szabadság és Közvetlen Demokrácia (AfD, Öt Csillag) és a Nemzetek és Szabadság Európája (Le Pen Nemzeti Tömörülése, Lega Nord) népszerűbbé váltak ugyan, de az EP-többség számukra elérhetetlen álom. Orbán talán azzal számolhat, hogy néppárti elvbarátaival – mint a bajor Seehofer vagy a szlovén Janša – egy alkalmas  időpontban átáll az őrültekhez és kalandorokhoz.

Már amennyiben ő az, aki számol. A Seehoferékkel és az AfD-vel kiegészített Négy Tagadóban ugyanis két dolog közös: a migráció mint első számú politikai téma és  a Putyinhoz fűződő szokatlanul szívélyes kapcsolat (illetve a kis Szlovénia viszonylatában, talán költségtakarékossági céllal, mintha Orbán kapta volna a kapcsolattartó szerepét).

Ezek a politikusok tehát azt akarják, hogy Európa választóinak többsége gonosz erők által szervezett végső katasztrófát lásson a Délről jövő bevándorlásban, és emiatt minden más politikai érdekét, véleményét félredobja.

De miért éppen ők azok, akik egyetemi díszpolgárrá avatják az egykori KGB-tisztet, akik meghívják a lagzijukra, akik putyinos pólóban fotózkodnak a Kreml tövében, akik a választási kampányban orosz pénzen repülnek Moszkvába? És miért éppen ők akarják leváltani azokat, akik a liberális képviseleti demokrácia elvei szerint próbálják egyben akarják tartani Európát? Miért vállalják ezt a szerepet?

Nyilván fölösleges a kérdés egy olyan országban, amelyik ébren van. Úgyhogy jó lenne, ha Magyarország –  a Kremlin Watch osztályozása szerint – a tagadás fázisából átlépne a „habozás” állapotába, onnan meg az ébrenlétbe.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.