Hazárd vármegye alispánja

Sőt, ellenkezőleg, ritka bőségesen meg van áldva józan ésszel, különben nem tudná régóta vetélytársak nélkül kormányozni az országot, és megtartani a hülyeség állapotában (a két dolog jelentős átfedésben van egymással). És ismeri az emberek közti érintkezés elemi morális és magatartási szabályait, különben nem alkalmazná őket a kormányzásban és a néphülyítésben, hol erre, hol meg arra a megfellebbezhetetlen regulára hivatkozva.

Ami nem csak úgy látszik, hanem faktum, az a nettó eredmény. Amit viszont nem lehet szabad szemmel azonosítani, az az indíték; már hogy miért megy szembe az elemi erkölccsel és a józan ésszel. Erről csak feltételezéseink lehetnek. Hagyjuk a végére. Lássunk az esetek közül hármat.

Az egyik: a svéd Nato-csatlakozás ratifikálását már rég beterjesztették az Országgyűlés elé, de valamiért egyre csak halasztódik. Sikerült azt elterjeszteni, hogy tulajdonképpen Törökországra várunk, de miután Erdoğan is beleegyezett, végképp nem maradt semmi ürügy, Magyarország egyedül maradt. Európai viszonylatban tagadhatatlanul szégyen.

Magyarország miniszterelnöke ígéretet tett Jens Stoltenberg NATO-főtitkárnak, hogy az Országgyűlés „az első adódó alkalommal” ratifikálja Stockholm kérelmét. Eljött az első adódó alkalom, egy rendkívüli ülés, amit ellenzéki képviselők kezdeményeztek a csatlakozás ügyében. Jelen voltak NATO-tagországok nagykövetei is, nem számolván azzal, hogy a többségi, kormánypárti frakciók annyira nem veszik komolyan a magyar parlamentet, hogy bojkottálják az ülést.

Határozatképtelenség miatt most sem, sokadszor sem került sor szavazásra. Nettó eredmény: Orbán Viktor megszegte az ígéretét, alfelet csinált a szájából, szégyenbe hozta az országot, Putyin elégedett.

A másik: tavaly ősszel Szalay-Bobrovniczky Kristóf, a Hadtörténeti Múzeumot várbeli irodának lefoglaló miniszter közölte, miszerint katonákat küldünk a közép-afrikai Csádba, hogy megfékezzék a migrációt és humanitárius segélyt nyújtsanak. Az indokok listája később kiegészült a terrorizmus elleni harccal. Mármost a világ sok országának lehetne humanitárius segítséget adni, viszont Csád nem szerepel az európai bevándorlás számottevő forrásai között (inkább ő maga célország a közeli Dél-Szudán menekültjeinek), tehát: miért éppen Csádba?

Fontosabb kérdés, hogyan egyeztethető össze a csádi katonai szerepvállalás ugyanennek a kormányzatnak azzal a tűzoltócsőből árasztott – abszurd, de az outputot nézve sikeres – mantrájával, hogy a szomszéd európai ország védekező háborúja „nem a mi háborúnk”. S hogy oda magyar katonákat vagy fegyvert küldeni a legsúlyosabb magyarellenes vétek?

A téma akkor nem vert fel nagy port, és persze nem volt rá észszerű magyarázat. Az érdeklődés csak két hete élénkült föl némileg, amikor a Direkt36 kiderítette, hogy a csádi misszióban titkon részt vett a miniszterelnök fia is. Miért igyekeztek titkolni? Persze az alapkérdés az, hogy ha a szomszédos Ukrajna katonai segítése tabu, akkor a négyezer kilométerre lévő afrikai diktatúráé miért nem.

A választ már tavaly ősszel lehetett volna tudni a Kreml közleményeinek alaposabb tanulmányozásával (nem hiszem, hogy a Várszínház környékén nincs olyan ember, aki alaposan követi az orosz médiát): július végén Putyin részvételével „Oroszország–Afrika Fórumot” tartottak Moszkvában, ahol a Száhel-övezet országainak gazdasági és humanitárius támogatása volt a fő téma (ami a katonai segítséget illeti, a Wagner már úgyis ott volt, Prigozsin lázadásáig és kinyírásáig biztosan). Azaz Orbán valamilyen csatornán már akkor értesült Putyin szándékáról, amikor a politizáló közvélemény csak báván nézett, hogy hol van az a Csád. És miért ne lehetne másban is így?

Ha még mindig nem volna világos a képlet, a Direkt36 cikkének megjelenésével nagyjából egy időben Moszkvába látogatott, és gyümölcsöző tárgyalásokat folytatott Csád diktátora, Mahamat Idriss Deby. A hír értelme: a lassan magához térő Putyin Franciaországgal akar konkurálni a térségben, ami annyira szegény, és annyira (még) nem fontos Kínának. hogy viszonylag kis befektetéssel még Oroszország is befolyást tud szerezni (némi szövetségesi segítséggel), a fegyveres ereje pedig megvan hozzá (némi szövetségesi segítséggel).

A harc egyébként a rémületes Boko Haram terrorszervezet ellen folyik, s ez igaz ügy, csak a hivatkozás hangzik hamisan olyan kormányerő szájából, amelyik nem szavazta meg az Európai Parlamentben, hogy Oroszország terrorizmust támogató állam.

Orbán tehát – első és második ránézésre, minden valószínűség szerint – ugyanúgy Putyinnak tesz szívességet Csád katonai és „humanitárius” segítésével, mint Ukrajna katonai segítésének szabotálásával és gazdasági megsegítésének makacs akadályozásával az utolsó pillanatig. A nettó eredmény: Orbán alfelet csinál a szájából, Putyin elégedett.

A harmadik: Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter udvarias hangnemben tárgyalt Ungváron Szijjártó Péterrel. A találkozót bizakodó sajtókommentárok kísérték, egy Orbán–Zelenszkij találkozó előjelét látták benne. Megnyugodott és bizakodott Kuleba is, de elkövette azt a hibát, hogy készpénznek vette – vagy diplomataként úgy tett, mintha elhinné – a magyar propagandaszöveget. Azt, hogy (például) Ukrajna ügyében Orbán és Szijjártó nem orosz érdeket képvisel, hanem „magyarpárti”. Talán éppen Szijjártótól hallotta ezt a megfogalmazást az előző nap.

El is nyerte jutalmát. Múlt pénteki rádiós álinterjújában Orbán magából kikelve közölte, hogy „nem tartunk igényt az ukránok kóserpecsétjére, lehet, hogy ezt ők egy barátságos gesztusnak szánták, de hát egy önbecsüléssel rendelkező országnak nem lehet ilyet mondani”. És nehogy az ukránok félreértsék az ungvári hangvételt: „mondtam a Péternek, hogy legyen udvarias”, mondjon olyasmit, „hogy tudunk jobban együttműködni a jövőben”. Azaz tudomására hozza azoknak, akik tudnak magyarul: fenét fogunk jobban együttműködni, a saját miniszterem csak alakoskodott az utasításomra.

Ilyet én még az életben nem hallottam, hogy sértés, ha egy másik ország politikusai bármilyen, akár kedvező véleményt mondanak rólunk, magyarokról. Az egészből süt az ukránok iránti megvetés, épp csak azt nem mondja, amit Putyin és hívei, hogy az ukránok tévednek, amikor azt hiszik, hogy ők nem másodosztályú oroszok. Hogy léteznek.

És ez még nem minden. A kóserpecsétet nagyon könnyű úgy értelmezni, mint jól irányzott sértést Ukrajna zsidó elnöke, Zelenszkij ellen. Legalábbis ha a másik politikai oldalon eresztene meg valaki hasonló, antiszemita felhangú poént, azonnal nekiesne a Rogán Propaganda Művek összes alkalmazottja és alvállalkozója, hogy ráüsse az illetőre zsidóellenesség kóser… pardon, tréflipecsétjét.

Hogy miért jó például a kárpátalji magyar kisebbségnek, aminek védelmére Orbánék eddig olyan buzgón hivatkoztak, ha Orbán belerúg az ukrán elnökbe és külügyminiszterbe, és alacsonyabb rendűnek minősíti az ukrán nemzetet, olyannak, aminek a véleményére itt senki sem kíváncsi, úgyhogy ne ugráljon? A többségi nemzet fölös sértegetése sehogyan sem jó a kisebbségnek.

A nettó eredmény: Orbán alfelet csinál a szájából, árt a magyaroknak, Putyin elégedett.

Itt érünk az indíték kérdéséhez. Minden lépés tökéletesen racionális, ha feltételezzük, hogy Orbán a koordináta-rendszer megváltoztatására, a második világháború utáni rend végére, magyarul Ukrajna vereségére játszik. Ha Ukrajna vereséget szenved, és területveszteségét békeszerződés szentesíti, az annyit jelent, hogy vége a támadó háború 1945-ös tilalmának.

Magyarország például az orosz erőszaknak köszönhetően visszakaphatna a világháborúban elveszített területet. Ha Orbán csak 1500 négyzetkilométert visszaszerezne, a magyar nacionalista többség királlyá koronázná. Úgyhogy – legalábbis a Várszínházból nézve – a százezer kárpátalji magyar szempontjából teljesen mindegy, mit gondolnak és tesznek most az ukránok.

Putyin említi is Tucker Carlson bérmikrofonnak a minapi interjújában, hogy a szovjet hatóságok „átadtak” háború előtti lengyel, orosz, magyar és román területeket Ukrajnának, ennek a „mesterséges államnak”. Ha „adták”, Ukrajna megszüntetése után el is lehet venni, és megint odaadni. Akkor pedig most ajánlatos minden katonai segítséget megtagadni Ukrajnától, mert az késlelteti a szomszéd ország felszámolását, ráadásul Orbán ellen hangolhatná Putyint.

Hasonló a helyzet a svéd NATO-csatlakozás végsőkig való szabotálásával. Ami a pillanatnyi nemzetközi koordináta-rendszerben szégyenletes és nevetséges, az ilyen szemszögből teljesen racionális. Carl-Oskar Bohlin svéd védelmi miniszter január 7-én, a király jelenlétében kereken kimondta: „Svédországban lehetséges a háború.”

A támadók értelem szerint az oroszok lehetnek. Ha Svédország ekkor nem NATO-tag, nem élvezheti a szerződés 5. cikkében garantált szövetségi védelmet, illetve ha támadás éri, nem is vehetik fel a NATO-ba. Erre jó a magyar taknyászás, kremli érdek egy életre-halálra menő játszmában, lehetőleg elhúzni a dolgot a tavaszra várható orosz offenzíváig, amitől Putyin nyilván Ukrajna szétzúzását reméli és azt, hogy dolga végeztével továbbindulhat nyugat felé. S ezzel a svédek tökéletesen tisztában vannak. Az Ukrajna elleni háború kimeneteléről nem lehet pontos, időrendileg is ellenőrizhető jóslatokat tenni, nagyon sok a változó, de Putyin nem hagy kétséget a szándéka felől.

Orbán mintha mindig is Putyin szándékát vette volna számításba, józan észnek feltüntetve az orosz világértelmezést. Örülnék, ha mint az ötvenmilliárdos EU-támogatás ügyében, az utolsó utáni utáni utáni percben kénytelen volna meghazudtolni magát, és beadni a derekát, de az ország szégyene már nem múlik.

Különben nem biztos, hogy Putyin szándéka nem valósul meg valamilyen szinten, valamennyi időre. Mondhatnám azt is, hogy a világnak, pontosabban a fejlett világ 1945 utáni kegyelmi állapotának, amikor az országokon belül a politikai szabadság volt a norma, az országok viszonyában a béke, és a világ többi részével szemben pedig a háborús fenyegetéstől való védettség – nos, annak hamarosan vége. Ha Orbán erre játszik, egyszer akár nyerhet is, mint egy kitartó hazárdjátékos, főleg, hogy nem a maga pénzét kockáztatja. De attól senkinek nem lesz itt jobb az ő fogadott politikai családján kívül.

Nekünk, többieknek így is szembesülnünk kell Bohlin miniszter kérdésével: „Ki vagy te, amikor eljön a háború?”

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.