Receptek ellenzéki pártoknak 2.,

Azt gondoltam, hogy a Receptek ellenzéki pártoknak folytatásában már csakugyan recepteket adnék, hogyan erősödhetnek meg a demokratikus pártok – együtt és külön-külön – arra a pillanatra készülve, amikor a végletesen központosított kormányzat nekimegy valamilyen falnak, de közbejött valami. Az ellenzéki pártok elkezdték az egyik recept megvalósítását.

Abból kiindulva, hogy az Orbán-kormány választások útján való gyors megdöntése – akár megvannak a feltételei, akár nem – minden más célt elhalványít, sőt rövid távon értelmetlenné tesz, a pártok eddig arra koncentráltak, amivel más országokban választást lehet nyerni. Tehát a korrupcióellenes propagandára („szörnyű, hogy ezek mennyit lopnak, mi majd nem fogunk”, ennek alváltozata a stadionozás) és a jóléti korrekciók ígéretére, vagyis hogy miként fogják a választóknak jobb, rendesebb szolgáltatásokat adni a befizetett adóik átcsoportosításával („oktatás-és-egészségügy” mint refrén).

Erről a két stratégiáról azonban mára kiderült (kiderülhetett volna), hogy a mai magyar viszonyok között rövid távú politikai hasznuk semmi, nem változtatnak az erőviszonyokon. A teljes, Jobbikot is magába foglaló összefogással lenne ugyan matematikai esély 2018-ban az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados győzelemre, ez azonban akkora, összehangolt stratégiaváltást, marketing- és píármunkát követelne meg mindenki részéről, amire már nincs idő, se hajlandóság.

Ha azonban csodavárás helyett abból indulunk ki, hogy ez nagyon mérsékelten lehetséges, akkor marad két fő reális cél: a játékszabályok megváltoztatása és a pártok önálló erősödése a 2018-as választásoktól függetlenül – legföljebb azzal a szándékkal, hogy az egyes pártok belekerüljenek a parlamentbe.

Az önálló erősödésről a folytatásban, ami viszont a játékszabályok megváltoztatását illeti, 2017. szeptember 23-án, szombaton történelmi eseményre került sor. A Közös Ország Mozgalom Agórájában nyolc ellenzéki párt megállapodott, hogy választási törvényjavaslat-csomagot terjeszt be az országgyűlésnek. A csomag központi eleme a német típusú arányos választási rendszer. Ennek a lényege pedig az, hogy az egyes pártok egyéni választókerületekben elért mandátumainak számát nem hozzáadják a listás mandátumokéhoz, hanem kivonják belőle.

Magyarul: a listás szavazatok arányai döntenek, a mandátumeloszlás a pártok által képviselt nézetek és érdekek társadalmi eloszlásának felel meg. Az erősek nem lesznek még erősebbek, a gyengébbek nincsenek sorvadásra ítélve. Felszabadul a politikai verseny, nem lehet egyetlen pártnak túlhatalma, a koalíciós kormányzás csak kivételes esetben kerülhető meg. Nincs bebetonozva a kormány, és egyetlen párt alkotmányozó többsége gyakorlatilag ki van zárva. Mint a világ szinte valamennyi demokratikus képviseleti rendszerében.

Mindez látszólag kevésbé izgalmas, mint a nagyközönséget folyamatosan izgató témák – melyik politikus milyen vicces hülyeséget mondott éppen, milyen szemétséget csinált már megint –, de sokkal fontosabb. Más minőség. Kisebbfajta forradalom a magyar politikai gondolkodásban – nem függetlenül attól, hogy a Fideszt kivéve minden párt vagy új 1989-hez képest, vagy új nemzedék vezeti. Hogy ezt meggondoljuk, vegyük számba a feltételeket.

A politikai intézményrendszert nem 2010 után tette tönkre a Fidesz, hanem az 1989-ben átmenetinek szánt, ad hoc rendszer vált teljesen működésképtelenné, sőt önrombolóvá a 2000-es évek közepétől. A NER csak rontott rajta, kibontakoztatta a rossz lehetőségeit. Úgyhogy sem a 2010 utáni, sem az 1989–2009-es rendszer fenntartásával nem lehetséges semmilyen kibontakozás.

Az intézményrendszer alapvető összetevői közül a választási rendszer a legfontosabb. Az 1989-ben kidolgozott választási rendszer az 1989. augusztus-szeptemberi politikai helyzetre válaszol úgy, hogy mind az akkori reformkommunista kormányoldal, mint az Ellenzéki Kerekasztal, illetve azon belül az egyes pártok érdekei minél jobban érvényesüljenek; a kommunisták ne veszítsék el nagyon a választásokat, a remélhetőleg hatalomra kerülő ellenzéki kormányt pedig ne lehessen könnyen megbuktatni.

Ahogy teltek az évek, már senki sem emlékezett arra, hogy milyen alkuk nyomán jött létre a világ legbonyolultabb választási rendszere, hanem az esetlegességeket utólag megideologizálták: a legnagyobb párt(ok) túljutalmazását például a kormányzás szilárdságának igényével. Lett is olyan szilárd kormányunk, hogy légkalapáccsal sem lehet megrezdíteni. Huszonnyolc évig tartott, mire legalább az ellenzék egy méretes része egyet tudott érteni abban, hogy ez a rendszer rossz.

Először történt, hogy az ellenzék együttesen el tudott szakadni 1989-től, és felismerte, hogy a visszatérés annak az útnak a kezdetéhez, ami 2010-hez vezetett, nem hozhat megoldást.
Először történt, hogy az ellenzék nagyobbik része nem szakpolitikai, hanem a politikai rendszer alapjait érintő – javító – változtatásban értett egyet. Szakpolitikákkal a kormányok és árnyékkormányok foglalkoznak – egy működő demokrácián belül. A demokrácia jó működéséhez viszont új játékszabályok kellenek.

A beterjesztett törvényjavaslatot természetesen leszavazzák. A Gulyás Márton vezette Közös Ország erre a várható esetre polgári engedetlenséget helyezett kilátásra – nem tudom, hogyan gondolják, és mit érhetnek el vele. Az sejthető, hogyan reagál a kormány. De az ellenzék politizálásának most már van fókusza. Megvan az egyik fő eleme annak a politikai rendszernek, amit a mostani után akarnak, ahelyett, hogy a tökéletesen elrontott és elromlott régit próbálnák javítgatni. A többit meglátjuk.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.