Van, aki a szabadságot szereti, van, aki az alkut

A lengyel parlament módosította a médiatörvényt, így lehetővé tette az előző ciklusban kinevezett közmédia-vezetők azonnali leváltását, és azt, hogy utódaikat közvetlenül a kormány, azaz a kincstárügyi miniszter nevezze ki. (Utóbbi tárcához tartoznak az állami vállalatok, köztük a köztelevíziót és -rádiót működtető részvénytársaság is.)

Tiltakozásul – hivatalos leváltásukat megelőzve – lemondtak a csatornák igazgatói és más tisztségviselők, a tévéhíradó műsorvezetője azzal búcsúzott a nézőktől, hogy „Viszontlátásra… remélem”, a közrádió első programjában pedig tiltakozásból minden órában eljátszották a lengyel és az európai himnuszt.

Magyarországon a kormánypárti és posztnyilas közönség természetesen a lengyel kormánypártnak tapsolt, az ellenzéki publikum viszont a lengyel médiavezetőknek, pontosabban „a lengyeleknek” egyáltalán. „Ők bezzeg nem hagyják,” „igenis szembe lehet szállni a diktatúrával”, „bátor ellenállásukból merítsünk reményt” – ekképp lelkesednek a közösségi médiában.

A kommentelőknek nem tűnik föl, hogy most nem „a lengyelek” tanúsítottak a magyarországinál erősebb, határozottabb és – várhatóan, nem is túl hosszú távon – eredményesebb ellenállást. Nem a civil társadalom és nem is a szorosabban vett politikai közösség (a pártok szavazótábora), mint az alkotmánybíróságot érő támadáskor. Hanem országos intézmények alkotmányosan kinevezett vezetői. Ez Magyarországon 2010 táján elképzelhetetlen volt, Lengyelországban mindig is tökéletesen természetes. Mielőtt válaszolnánk, hogy miért, megelőlegezzük a cikk tanulságát.

A magyar politikai közösségnek az a része, amelyik elégedetlen a mostani kormányzással, az ellenállás gyengeségét és a kormányzat sikerességét hajlamos valamilyen lelki fátumnak, a kormányzók gonoszságának, az öröklött magyar mentalitásnak és politikai kultúrának tulajdonítani. Közben teljesen vak az 1989 utáni intézményrendszer csakugyan sajátosan magyar hibáira.

Pártember is lehet tisztességes

A lengyel médiavezetők azért mernek és tudnak tiltakozni, mert evidens nekik, hogy lehet saját véleményük, és lehetnek saját politikai értékeik. Ha támadás éri az értékeiket, akkor az a tisztességes magatartás, hogy kiállnak mellettük az aktuális kormánnyal szemben. Miért van így? Mert a mostani lengyel intézményrendszerből ez következik.

A törvénymódosítás az igazgatók és a felügyelőbizottsági tagok kinevezését adná a kincstárügyi miniszter kezébe. A pillanatnyilag még hatályos jogszabályi hely szerint az igazgatókat, pontosabban a legföljebb háromtagú igazgatótanácsokat az Országos Rádió- és Televíziótanács (lengyel rövidítéssel KRRiT) nevezi ki, a közrádió, illetve a köztévé felügyelőbizottságainak hét-hét tagja közül ötöt szintén a KRRiT, egyet a kulturális és egyet a kincstárügyi miniszter. A KRRiT öt tagja közül viszont kettőt a szabadon választott Szejm (képviselőház), kettőt a szabadon választott Szenátus jelöl egyszerű többséggel, egyet pedig a közvetlenül választott köztársasági elnök nevez ki.

A médiatanács személyi összetétele tehát közvetlenül függ a szabad választások eredményétől. A tagok nem szűnnek meg politizáló lények lenni a kinevezésükkel, ezt nem is várják el tőlük, de nem is feltételezik alapból, hogy miközben politikai nézeteikhez hívek maradnak, megsértik a törvényt. A pártosság látható, átlátható, és – legalábbis alkotmányossági szemszögből – nem zárja ki a törvény tiszteletét.

Amit a mostani lengyel kormánypárt akar, az nem más, mint egyik fajta pártosság felváltása a másikkal: ha ők nyerték meg a választást, akkor elvárják, hogy az összetétel ennek a választásnak az eredményét tükrözze. Természetes, hogy a médiavezetők ellenállnak és lázadnak. És ha elfogadjuk, hogy a politikai rendszert jobbá teszik a fékek és ellensúlyok, akkor nekik van igazuk. A fékek és ellensúlyok legfőbb garanciája ugyanis kettős: egyfelől az, hogy a kinevezettek személye minél közvetlenebbül függjön a szabad választásoktól; másfelől viszont az, hogy a mandátumuk ne járjon le az őket delegáló párt egyetlen új választáson (ez esetben: a 2015-ös törvényhozási választáson) elszenvedett veresége miatt. Különben nincs ellensúly, minden köztisztség együtt mozdul a kormánnyal, illetve az őt támogató parlamenti többséggel.

Fele–fele

Ez a második elv Magyarországon ma már gyakorlatilag ismeretlen, de amíg gondosan el nem felejtették, addig is utálták azt a keveset, ami megvalósult belőle (például azt, hogy a jegybankelnököt más, korábbi többség jelölte). A médiafelügyelet sohasem tartozott a kivételek közé, hanem már 2010 előtt annak a jellegzetes magyar gyakorlatnak volt a példája, amelyik úgy kívánta garantálni a közfunkcionáriusok tisztességes magatartását, hogy a kinevezésüket minél jobban függetlenítette a szabad választások eredményétől.

Eltérően az Alkotmánybíróságtól, ahol még csak le sem volt írva az „egyet innen, egyet onnan” kiválasztási elve, a magyar Országos Rádió és Televízió Testületbe és a lengyel felügyelőbizottságoknak megfelelő rádió-, illetve tévékuratórium elnökségébe nyíltan a pártok küldték a tagokat. A régi, 1996-os médiatörvény kidolgozói úgy véltek gondoskodni az egyensúlyról, sőt pártatlanságról, hogy a kuratóriumok egyik felét a kormányoldal, másik felét az ellenzék jelölte.

Ez azonban részint ahhoz vezetett, hogy a mindenkori kormánypártok igyekeztek a maguk javára megzsugázni a paritást, részint az elvtelen alkuk és a korrupció melegágya volt. Tehát éppen hogy tisztességes magatartás nem lett belőle, kezdve azon, hogy a Horn Gyula tanácsadójából ORTT-elnökké lett jogászprofesszor, Révész T. Mihály már az első Orbán-kormány idején vígan közreműködött – a médiapiac „nyugalmára” hivatkozva – az 1996-os alkuból kimaradt kereskedelmi televízió, a TV3 otromba és a jogot semmibe vevő kinyírásában, egészen addig, hogy a végső bukás küszöbén, 2009-ben az MSZP megállapodott a rádiópiac felosztásáról a Fidesszel, és közös erővel megcinkelték a frekvenciapályázatot. (Pontosabban: az MSZP rendkívül okosan azt hitte, hogy a Fidesz tisztességesen be fogja tartani a tisztességtelen megállapodást. De hát ki emlékszik már a Neo FM-re?)

Kösz, de ne harcolj a szabadságomért

Ami a rádió- és tévéelnököket illeti, saját delegáltjai és a teljes kuratóriumokat kivattázó álcivilek révén a Fidesz el tudta érni, hogy véletlenül se kerüljön vezető posztra olyan ember, aki komolyan veszélyeztetné az érdekeit. (Az elnökökről az ún. teljes kuratóriumok döntöttek, amelyekbe a pártdelegátusokon kívül civil szervezetek sorshúzással kiválasztott tagjai juthattak be. A civil szervezetek viszont maguk jelölhették saját magukat. Míg az MSZP-nek sosem jutott eszébe, hogy ezt a lehetőséget kihasználja, sőt még a szimpatizánsokat sem biztatta részvételre, a Fidesz tömérdek egyesületnek, mondjuk úgy, sugallta, hogy jelentkezzék, így a nagy számok törvénye szerint biztos többségbe került a teljes kuratóriumokban. Előfordult, hogy két egymás utáni ciklusban ugyanazt a „civilt” két teljesen más – nevű – egyesület delegálta.)

Amikor tehát 2010 nyarán a Fidesz médiapolitikusai elkezdtek a szimpatizánsokkal és a többé-kevésbé betört szakmai szervezetekkel „egyeztetni” az új szabályozásról, majd decemberben a parlament kétharmaddal elfogadta a két médiatörvényt, a közmédiánál nem volt olyan vezető, akinek akár csak eszébe juthatott volna a tiltakozás, nemhogy holmi demokratikus elvek számonkérése. Az új törvények egyébként csak fokozatilag különböztek az MSZP és a Fidesz szakpolitikusainak egyetértésével 2010 előtt kidolgozott, egyre szörnyűbb és szabadságellenesebb tervezetektől.

Azoknak az uniós politikusoknak, akik egyszer csak észrevették, hogy az Orbán-kormány hadjáratot indít a sajtószabadság ellen, láthatóan fogalmuk sem volt arról, mennyire mocskosak voltak 2010 előtt a magyar médiaviszonyok (is). Azok a lelkes civilek pedig, akik a Millát megalapították, azt még tudomásul vették, hogy az ellenzéki pártok semmi érdemlegeset nem tesznek a sajtószabadságért, a látvány kedvéért sem, de azzal már nemigen tudtak szembenézni, hogy akiknek a szabadságáért küzdenek, nevezetesen a média munkásai, összességében mennyire tehetetlenek, megalkuvók és gyávák, mennyire nem kérnek a szabadságból (mint mindig: tisztelet a kivétenek).

Ámde nem azért voltak megalkuvók, gyávák és tehetetlenek, netán nyíltan pártkatonák, mert ilyen ócskának születtek volna, hanem mert a magyar média intézményi keretei között ez volt a fennmaradás útja, nem beszélve az anyagi sikerről. (Mint láttuk, a pártoktól meghatározott intézményrendszer a kereskedelmi médiára is rányomta bélyegét.)

Addig él, míg többség van

Visszatérve a lengyel helyzethez, csak azt tudom mondani, amit a múltkor: Kaczyński elmérte. Lehet, hogy Orbánt akarta utánozni, de olyan hibákat követett el, amiket Orbán nem, és főleg nem jött rá, hogy a magyar recept csak honi viszonyok között, ez esetben a magyar intézményrendszer keretei között válik be. A rendkívül bonyolult magyar médiaszabályozás helyett – aminek még a legalaposabb uniós szakértelemmel is csak három-négy paragrafusába tudtak belekötni – kicsi, koncentrált támadási felülettel kedveskedett hazai és külföldi ellenfeleinek, és neki nem lesz ott az Európai Néppárt, hogy a parlamenti plénumon elmismásolja a disznóságait.

Kaczyński nagyobbik tévedése ebben az ügyben: az 1989 óta változatlan magyar kétharmados rendszer módot adott Orbánnak, hogy a beláthatatlanul távoli jövőbe tolja el a médiaszabályozás – és általában az egész politikai szerkezet – békés megváltoztatásának lehetőségét. Akkorra, amikor ellenfelei vagy kritikusai – koalícióban – valahogyan kétharmadhoz jutnak, ennek megakadályozására pedig a saját maga által kitervelt intézményrendszerben, többek között a média gyarmatosításával és lebutításával, mindent meg tud tenni. Kaczyńskinak viszont alkotmányt kellene módosíttatnia ahhoz, hogy a mostani törvénymódosítás eltörlését minősített többséghez kösse, az pedig valószínűleg nem megy. Így a törvénymódosítás addig él, amíg a Jog és Igazságosságnak (PiS) egyszerű többsége van, a következő választás után az új parlament egyszerű többséggel visszavonhatja, Kaczyńskiék ellen fordíthatja, vagy a maga testére szabhatja a törvényt. És az ilyen akciókkal a PiS csak a saját választási esélyeit rontja, esetleg a bukását sietteti.

Az ellenzék csak rögeszméit veszítheti

A magyar kormányzati modell a lengyel intézményrendszerben megvalósíthatatlan; a lengyel ellenzék példája a magyar intézményrendszerben követhetetlen. Ugyanaz az ábra, mint a választásokkal: nagyon kevés szakértő ébredt rá, hogy egyetlen párt kétharmados többsége ellen a legbiztosabb garancia nem a sötétben tévelygő Fidesz-szavazók felvilágosítása (lett volna), nem a Fideszével vetélkedő szociális demagógia (lett volna), nem a csoda és nem is a nemzetközi segítség a mostani szisztémában, hanem a mostani magyartól gyökeresen különböző, arányos választási rendszer. Hasonlóképpen a sajtószabadsághoz is biztosan az visz (vitt volna) sokkal közelebb, ha se a médiatörvény, se a kinevezések nem kétharmadosak.

Mindezek prózaibb, talán kevésbé jól érthető és látszatra kevésbé mozgósító dolgok, mint a felcsúti kisvasút emlegetése, a Horthy-nosztalgiák vagy a legújabb hímszoviniszta ökörségek miatti fölháborodás vagy az áfacsökkentés ígérete. De ha a tisztelt ellenzéki ötletgyárosok, amennyiben vannak ilyenek, magukba néznek egy pillanatra, rájöhetnek, hogy utóbbiakkal sem tudtak egy nagyközségnyi embernél többet mozgósítani.

Varsóból nem lesz Budapest. A lengyelek majd gondoskodnak magukról, Kaczyńskiék nem akkora zsenik, hogy tartósan a többség ellenében tudjanak kormányozni. De fordítva is igaz: Budapestből semmilyen fölbuzdulás és lelkesedés nem varázsol Varsót. Amíg a magyar ellenzék le van ragadva annál, hogy Orbánt, az „orbánizmust” kell legyőznie a jelenlegi rendszeren belül, és nem szólal meg legalább egy párt jól hallhatóan, hogy a politikai intézményrendszert kell gyökeresen megváltoztatni, a demokratikus világszabványhoz közelíteni, teljesen függetlenül attól, hogy Orbánék éppen mit tesznek vagy mondanak – addig Magyarország jövője reménytelen.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.