„A zajban és a rohanásban elfeledkezünk a múltról” – karanténkérdés Mészáros Andrásnak

2020. május 16. - 11:07 | Kultúra

Közélet a korona idején. Így született meg a Karanténkérdés elnevezésű sorozat. Récsei Noémi – televíziós és rádiós műsorvezető – ismert és elismert szakemberek véleményére volt kíváncsi a kialakult helyzettel kapcsolatban. Ezúttal Mészáros András filozófus, az MTA külső tagja válaszol.

RN: Mit gondolsz, milyen társadalmi változásokat fog előidézni a világjárvány?

MA: Mindenfajta prognosztizálás azon alapul, hogy meghosszabbítjuk a jelenben levő tendenciákat. Nemcsak azokat, amelyek tényszerűen adottak, hanem azokat is, amelyek potencialitásukban mutatkoznak meg. Amit nem tudunk előre jelezni, azok a véletlenek és az ember szabad akaratából fakadó választási lehetőségek. Ezek azok a jelenségek, amelyek a társadalom sajátszerűségét meghatározzák. Tehát a kérdés úgy is hangozhatna, hogy: Tudjuk, milyen véletlen történések és váratlan döntések fogják befolyásolni a járvány további alakulását? Erre a kérdésre a legújabb csúcstechnológiával felszerelt és a világ legnagyobb koponyáit alkalmazó kutatóintézet sem tudna válaszolni. Ki gondolta volna az év elején – vagy a mi esetünkben a február végén lezajlott parlamenti választások idején – hogy néhány héttel később gyökeresen megváltozik az életvitelünk? És hogy alapvető tevékenységeinket kell átprogramoznunk? Ezek hátterében a véletlennek nevezett összefüggések állnak. A véletlen egyik tulajdonsága pedig a váratlanság, a meglepetés, az idő kizökkenése. Szerintem ez az, amit leginkább tapasztalunk és a saját bőrönkön érezünk át. Kizökkent a mindennapi időnk, mint Shakespeare Lear királyáé. Ezt fog kelleni helyrebillenteni. És itt van egy újabb kérdés: Hogyan? Visszatérünk a megelőző tempóhoz, vagy pedig – okulva a megtörténteken – lelassulunk?

Véleményem szerint ezt a járványt csak akkor értjük meg teljességében, ha összekapcsoljuk egy másik, de már régóta tematizált problémával: a környezetvédelemmel. Természeti környezetünk romlását pedig főként az okozza, hogy a termelés elszakadt eredeti küldetésétől, tehát attól, hogy a szükségleteinket elégítse ki. Ez az ok-okozati viszony mára megfordult, és nem a termelés szolgálja az embert, hanem az ember alkalmazkodik a túltermeléshez. A túltermelés pedig generálja azt a tempót, amely már túl van az emberi mértéken. A gyorsulást és a növekedést helyeztük a tökéletesítés helyébe. Kundera, a híres cseh regényíró már néhány évtizede több művében is a lassúságot és a csendet nevezi meg, mint azt, ami elveszett az életünkből. Ha jobban odafigyelünk arra, ami most történik velünk, akkor alighanem észrevettük, hogy nagyobb a csend, hogy nem rohanunk. És mi történt? Szembetalálkoztunk önmagunkkal. És itt van az alapvető probléma. Ki az, akivel találkoztunk? Kik vagyunk? Sokan vannak, akik a csendben és a lassúságban halálra unják magukat. Mert ők már korábban elvesztek a zajban és a gyorsaságban. És ezért, ha egyedül vannak, akkor nincs velük senki és semmi. Kiürül a világuk. De vannak – igaz, kevesebben – akik éppen most találnak önmagukra és életük értelmére. Hasonló a helyzetünk, mint azoké, akik komoly betegségből lábaltak ki, és megérintette őket a halál hideg lehelete. De túllépve ezen a tapasztalaton, megváltoztatják az életüket. Ők persze megtehetik, mert egyéni döntésről van szó. Itt viszont össztársadalmi döntést kell hozni, és nem vagyok biztos abban, hogy a nagyon kemény gazdasági és politikai érdekek megengedik, hogy okuljunk a járványból, és változtassunk. Alighanem egy visszarendeződés tanúi leszünk. De azért maradnak olyan szegmensei ennek a visszarendeződésnek, amelyek felhasználják a most szerzett tapasztalatokat. Gondolok például az otthon végzett munka előnyeire (idő- és anyagiak spórolása), a távoktatásra, az egyéni kezdeményezőképesség felkarolására, a magunkra és másokra való odafigyelésre és talán arra is, hogy tényleg lelassulunk.

Nem tudom. De mivel alapvetően fatalista optimista vagyok – mint Diderot fatalista Jakabja – bizakodok is.

RN: Mi az az egy dolog, amire megtanított a világjárvány?

MA: A járványból, szerintem, nem tanulni, hanem okulni fog az, aki ezt komolyan veszi. A helyzet ugyanis csak állapotot és lehetőséget teremtett azoknak, akik nemcsak túlélik, hanem meg is élik a járványt vagy annak társadalmi hatásait.

Én, személyesen lehetőségnek vettem azt, hogy a leállás révén visszaidézhetem a múltat, így a saját múltamat is. Az első válaszban leírtakhoz tartozik ugyanis, hogy a zajban és a rohanásban elfeledkezünk a múltról, és csak a mának élünk. A ma pedig egydimenziós létforma, ahogy arról Kierkegaarddal kezdődően a huszadik századi egzisztencialistákig sokan írtak. A mostban élő ember is egydimenziós. Ezt kell leküzdenünk ahhoz, mint azt Heidegger is megfogalmazta, hogy a das Mann-ból – az Akárkiből – Dasein válhasson belőlünk. Olyan ember, aki ura és birtokosa saját léthorizontjának. Persze, ez csak akkor működik, ha a múltból nem skanzent csinálunk magunknak, hanem beépítjük jelenvaló létünkbe.

Most lefordítom ezt a filozófiai halandzsát köznapi nyelvre. Végre időm lett arra, hogy más, külső tennivalóktól megszabadulva – persze, ehhez hozzájárult az is, hogy nyugdíjasként valójában kettős karanténban vagyok – újra kezembe vegyem azokat az elmúlt kb. ötven év alatt felgyülemlett jegyzeteket, feljegyzéseket, leveleket, könyv- és tanulmánykivonatokat (igen, olyan korban is éltem, amikor még jegyzetelni kellett ahhoz, hogy valamit hazavihessek a könyvtárból), tanulmánytervezeteket stb., és kiselejtezzem azt, amire már aligha lesz szükségem, és meghagyjam azt, amire még építhetek. Vagyis: jelenné tettem a elfelejtettet. Néha bizony ez nagy kaland is, mert nem mindig tudom elolvasni magam után az írást, és akkor meg kell erőltetnem a memóriámat. Ami megint csak hasznos dolog. Már, ha nem ijedünk meg az emlékeinktől. És ilyenkor nemcsak a személyes, hanem családi emlékek is előjönnek. Második világháborús tábori levelezőlapokon írt vagy elhallgatott – mert cenzúra tiltotta – üzenetek, már elhunyt szüleim fiatalkori levelezése (amelynek elolvasását valamiféle visszafogottság miatt a lányaimra hagyom), rokoni levélváltások, képeslapok. Csupa kaland. A saját levelezésemet a végére hagyom, mert azzal talán könnyebb dolgom lesz. Virtuálisan újra beszélgetni fogok néhány, már elhunyt kollégával, és felidézem, kivel mit csináltunk közösen, vagy hagytunk fel az együttműködéssel. Nem folytatom, mert még nem értem a végére.

De azt tanácsként megfogalmazhatom, hogy néha szégyenkezés és hazugságok nélkül, őszintén forduljunk oda a saját múltunkhoz, mert megtapasztalhatják azt, amit Füst Milán adott egy könyve címének: Ez mind én voltam egykor. És talán vagyok is.


Bővebben: Mészáros András: Idő által homályosan

FB: Récsei Noémi önálló beszélgetőestjei

Kapcsolódó cikkek: