Örökkévalók: Isteni színjáték szuperhős módra

Idén már három filmmel rukkolt elő a Marvel Studios: már a Fekete Özvegy is más stílust képviselt a Végjátékkal lezárult időszakhoz képest, de inkább nevezhető ennek kései pótlékaként, mintsem a negyedik fázis részeként. Ezt követte Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendája, amely már az új korszaknak ágyaz meg, és magán viseli az eddig megszokottak nyomait, a tipikus Marvel-faktorokat, de már olyan irányba megy el, amilyet korábban nem tapasztalhattunk. Most pedig megérkezett az Örökkévalók, amely még inkább más vizekre evez el.

Az Örökkévalók hétezer éve élnek a Földön, hogy megvédjék az embereket a vérszomjas Deviánsoktól. Miután minddel végeztek, igyekeztek az emberiséget formálni, de az Égiek utasítására nem avatkozhatnak be a háborúzásaikba. Hőseink visszavonultan élnek, ám egy nap újra össze kell állniuk, ugyanis ismét felbukkantak a szörnyszülöttek.

A Marvel korábbi művei szinte egytől egyig ugyanarra a sémára épültek, és bizony nagyrészt ebben is rejlett sikerének a kulcsa, így a készítők részéről bolondság lett volna elindulni más utakon. A negyedik fázissal viszont lehetőség nyílt valami új kipróbálására, és már az első előzetes megjelenése előtt terjedni kezdett a pletyka, hogy a Chloé Zhao által dirigált Örökkévalók egy monumentális, teljesen más vonalon elinduló szuperhős-mozi lesz. Ez pedig már az első percektől be is igazolódik. A jelenben folyó események mellett többször is visszalépünk a múltba, hogy bepillantást nyerhessünk, milyen nyomot is hagytak az Örökkévalók az emberek útjának egyengetésében. Visszaköszön számos történelmi, de főként mitológiai pont, amelyek logikailag abszolút párhuzamban vannak hőseinkkel. Érdekes belegondolni, hogy akár így is keletkezhetett például a Gilgames-eposz, vagy az emberek így juthattak a technikai tudás birtokába.

Az elődekhez képest az Örökkévalók annyiban is különbözik, hogy lényegesen komolyabb hangvételt üt meg, igyekszik mélyebb kérdéseket előtérbe helyezni, és érzelmileg is magasabb szintet képvisel. Visszaköszön a tipikus Marvel-humor is, nem olyan mértékben, mint ahogy azt eddig megszokhattuk, de ezek általában jól időzítettek.

Nem egy tipikus csapatmoziról van szó, hőseinknek ugyanis számos erkölcsi dilemmával kell szembenézniük, ezáltal emberi énjük is remekül ki van bontva. A csapat tagjai egytől egyig érdekes és változatos karakterek, mindenkinek megvan a saját képessége, a két és fél órás játékidő pedig elegendő arra, hogy megismerjük őket és kiválasszuk azt, akivel leginkább azonosulni tudunk. Viszont a Bosszúállókkal ellentétben, ahol kvázi egyenlően oszlik meg a tér a hősök között, itt ez nem mondható el – vannak néhányan, akik a főbb karakterek közé tartoznak, és vannak a többiek, akik bár szintén fontos láncszemként vannak jelen, de már lényegesen kevesebb időt kapnak a kibontakozásra.

Az akciójelenetek, habár a vártnál kevesebbet kapunk belőlük, szépen és kreatívan kidolgozottak, a CGI hibátlan, a látványvilág lenyűgöző. Ez utóbbival kapcsolatban külön öröm megjegyezni, hogy számos jelenetet valódi helyszínen, a szabadban forgattak le, nem a zöld vászon előtt. Manapság a filmkészítők egy dombos, tengerpartos tájat is képesek számítógépes grafikával megalkotni, de a valós helyszín varázsát ez képtelen visszaadni.

Eddig ez szép és jó, de vannak a filmnek olyan tényezői is, amely picit rontanak az összképen. Ide sorolható például a már említett merőben új stílus és kivitelezés, ami azt eredményezi, hogy nehéz kapcsolódási pontot találni az MCU és az Örökkévalók között, hiába tudjuk, hogy egy univerzumot alkotnak, és hiába tesznek erre többször is utalást a filmben. Maga a cselekmény is tartalmaz némi következetlenséget és felszínességet, aminek hatására a néző nem érzi át az adott helyzet komolyságát, emellett túl sok mindent akar elmesélni, így bizonyos témákat csak sekélyesen tud érinteni.

Lényegében az összes színész a legjobbját hozza: Richard Madden sármos és megingathatatlan, Gemma Chan bűbájos, de jó volt olyan kaliberű színészeket is látni, mint Salma Hayek vagy Angelina Jolie.

Az Örökkévalók tehát abszolút a megújulás felé vezeti el a franchise-t, mind stílusban, mind megvalósításban, amit lehet szeretni, nem szeretni, de összességében egyáltalán nem nevezhető egy eldobandó műnek. A Marvel-rajongóknak elsőre furcsa élménnyel szolgálhat, de ha az elkövetkezőkben is ehhez hasonló próbálkozásokban lehet részünk, akkor kétségkívül reményteli jövőnek nézünk elébe.

(tt)