Az egyetem mint demokrácia

Nem, nem jó ez az eufemizmus, mert épphogy kétféle eszmeiséget képviselnek a témával kapcsolatban, melyek nem csereszabatosak. Ahogyan a két párt sem, de az egyesülést azért nyugodtan rájuk bízhatjuk, az érdekeiket ismerik…

Történt, hogy Sólymos László, a Híd elnöke ama véleménynek adott hangot – igencsak diplomatikusan, lágyan, sőt langymelegen fogalmazva – hogy az egyetem modellváltásának módszerével lehet baj, mert az arrogáns. Ez volt a legerősebb kifejezése. A többi kijelentés sem sért senkit, inkább amolyan békítő hangnemet, dialógust szorgalmaz. Szóval ennél lájtosabban nem is fejezhette volna ki szimpátiáját a diákok kiállása mellett. Én azért hozzáteszem: magával a modellváltással is gond van, de mekkora, eddig egyetlen egyetem esetében sem zengett végette örömódát egyetlen érintett sem Magyarországon. A módszer pedig valóban nem igényel kommentárt, párbeszéd vagy konzultáció érdemben egyetlen esetben sem zajlott, direktív közlések érkeztek felülről jobb esetben frontális kioktatások és sértések formájában.

Az egész mechanizmus hatalomorientált és nem csupán az önkormányzatiság és az egyetemi autonómia felszámolását célozza, hanem eleve az „egyetem” eszméjét tiporja sárba (már az emberi sorsokon és karriereken túl). És akkor nagyon leegyszerűsítem a dolgot, mert egy komplett elemzés nem a publicista feladata.

Mindez a világ ismert személyiségeivel szemben annyira érte el a szlovákiai magyar szervezetek ingerküszöbét, hogy a még szinte ismeretlen, új író-, illetve művésztársaság, a Bázis kivételével érdemben hivatalos közleménnyel az ügy kapcsán eddig nem találkoztunk. A Sellye János Egyetem rektora, Juhász György is csupán a sajtó megkeresésére mondta el magánvéleményét, pozíciója miatt érthető módon a Sólymosénál még diplomatikusabb hangnemben, de ami a lényeg, teljesen semlegesen. Mintha az egyetemi autonómia ilyetén való kezelése egy (ill, a mindenkori) magyar kormány, vagyis a szlovákiai magyarok egyetemének „stratégiai védőszelleme” (hogy én is finoman, de tényszerűen fogalmazzak) részéről nem jelezné, mi várható esetleg nálunk is, ha megerősödik ebben a szférában a „magyar módszertan” befolyása.

Mert meg fog erősödni. Ezért lapít, illetve hát legyünk diplomatikusabbak, ezért óvatoskodik, kivár és hallgat az utolsó pillanatig az összes szlovákiai magyar egyetemi szervezeti egység (más egyetemek magyar érdekeltségű fakultásai, tanszékei).

Ez valahol érthető, még ha felháborító is. De hogy a hallgatói önkormányzatok közül is csak a komáromi gimnáziumé szólaljon meg, egyetemi szinten egy sem, az teljesen érthetetlen. (És itt nem kiállást vagy tiltakozást vár az ember, hanem simán csak valamilyen állásfoglalást, akár még Vidnyánszky mellett is, csak életjelünk legyen arról, hogy az önkormányzat létezik még egyáltalán!)

Már ha közömbösségből fakad, akkor érthetetlen. Illetve érthető akkor, hogyha a félelem és óvatosság hallgattatná el a diákokat. Viszont ez esetben nálunk is óriási a baj, megkockáztatom, hogy adott pillanatban gyógyíthatatlan (lásd még utólag a pár évvel ezelőtti besztercebányai tanszékhalál teljes ignorálását).

Az összefogni vágyó/kénytelen további két másik párt elnökei úgy látták, nekik nem ingük a SZFE „modellváltása”. De annyira nem az, hogy amikor Sólymos megszólalt, Mózes Szabolcs és Forró Krisztián is megosztó politikai témaként, valamint nem a szlovákiai magyarság ügyeként, magyar belpolitikai történésként nyilatkozott róla. Amelyet az egyesülés érdekében úgymond nem kellene importálni, ne keltsen itt feszültséget.

Nos, értem ezt a politikusi logikát, ne vesszünk össze olyasmin, amire elvileg nincs befolyásunk. Főleg ne adjunk támadási felületet Magyarországon annak a Fidesznek, aki az egyik hazai pártnak az ő szavukkal: stratégiai partnere, a másiknak nem ellensége, sőt szimpatikus, potenciális (ha már nem reális) partnere, s az egyesülés után az új pártszubjektum egyik bábája lesz.

Mert az lesz, erre számítani kell, főként ha még ilyen minket állítólag nem érintő, piszlicsáré ügyben sem érdemes barátságosan meghúzni a bajszát.

Megjegyzem, ha egy itteni politikus – amúgy helyesen – magyar belpolitikai ügyként látja a magyar egyetemi szféra átszervezését, akkor az már önmagában akkora gond nemcsak az egyetemi, hanem az egyetemes magyar társadalomra és kultúrkörre, hogy azt ne mondjam: nemzetre nézve, amely hosszú távon sejteti a szabadságelvek megnyirbálását.

Az „egyetem” eszméje természetéből fakadóan ugyanis nem lehet belpolitikai kérdés. Csupán ott, ahol ez az eszme nem működik a gyakorlatban.

Márpedig ez immár a szlovákiai magyarság ügye is, nem csupán a rengeteg Magyarországon tanuló szlovákiai magyar diák miatt, hanem a korábban említett, már most reálisan működő politika- és finanszírozás-módszertani import miatt is. Mely az akadémiai szférát és általában az oktatásügyet is erősen érinti.

Akkor végre öntsünk tiszta vizet a valahogyan mégis asztalra került csizmába…

Az európai demokráciák lakmusza és egyben egyik éltetője, pillére, garanciája az akadémiai szféra és a tudomány, a kutatás, valamint a művészetek és oktatásuk szabadsága, belső autonómiája, belső demokratizmusa, a modernnek tekinthető és fejlődő universitas-eszme (Humboldt, Jaspers stb.) maradéktalan érvényesülése.

Amennyiben e kontinensen egy társadalomnak nincs európai értelemben autonóm és szabad, nem átpolitizált, anyagilag és máshogy nem zsarolható, demokratikus akadémiai szférája, társadalma, akkor az a társadalom sem szabad és nem tekinthető demokratikusnak sem.

Ez a tét.

Ne szépítsük, kedves mélyen hallgató szlovákiai magyar szervezetek, értelmiségiek, diákok, oktatók és iskolai intézmények, érdekképviseletek és langyosan óvatoskodó pártok. Nem egészséges erről nem gondolkodni, véleményt ki nem alakítani és nem közölni, miközben folyvást az egyetemes, egységes és még számos más epiteton ornansokkal ellátott magyarsággal takaródzunk. Ez az ügy lakhelytől, országtól, de még pártállástól függetlenül is egyetlen demokrata magyar számára sem lehet közömbös.

Hiszen ez nem a SZFE ügye, de még csak nem is a magyar egyetemi szféra átpolitizálásának és függőségbe taszításának kérdése (nem kérdés), hanem a magyar nemzet – a történelem folyamán „rosszul elhasznált” kifejezéssel – anyaországának, vagyis nemzeti létét intézményes, állami formában garantáló országának demokrata berendezkedéséről szóló affér.

Nem kevesebb, tessék felismerni.

(Ha szigorúbb lennék, azt írnám, fordítsunk a látószögön, mert nem az ügy lényegtelen a második szlovákiai magyar pártegyesítés szempontjából, hanem a második a szlovákiai magyar pártegyesítés mint olyan nem ér fel a magyar demokrácia egyik legmeghatározóbb szeletének, mérőjének, és biztosítékának fontosságához.)