Varsó – Budapest 10 – 1

Az nyilvánvaló, hogy az emberek örülnek annak, ha valami kevesebbe került, de sajnos elég öreg vagyok, hogy emlékezzek Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök 2002-es „jóléti rendszerváltás” jelszavára, s hogy abból is mi lett. Politikai és gazdasági tragédia. Persze a jelszó népszerű volt, meg az MSZP-re is többen szavaztak volna. Néhány hónapig.

Teljesen érthető, ha Karácsony Gergely júniusban meg akarja nyerni a főpolgármester-választást, de ahhoz sem kell félelmetes logikai készség, hogy valaki belegondoljon: ha Budapest bevétele egy szélsebes döntés nyomán húszmilliárddal csökken, attól a szolgáltatás nem lesz jobb, a főváros pedig még jobban ki lesz szolgáltatva a központi kassza kegyének. Úgy látszik, ez az elemi logikai és számtani készség hiányzik a budapesti közélet résztvevőiből. Már hogy azokból, akik ellenzékinek tartják magukat. Mert nem szólnak.

Körülbelül ugyanekkor egy barátom azt írta a Facebookon: „Varsóban vagyok hat éve először. Elképesztő, itt épült egy új város közben. Ez itt Európa, a jövőbe néznek. Ehhez képest Budapest haldoklik. Tényleg elképesztő.”

Bár a „haldoklik” helyett inkább a „tengődik” vagy „vegetál” szót használnám – halálveszély nem fenyeget, ha ez valakit vigasztal –, a lényegben egyetértek.

Varsó lélekszáma folyamatosan növekszik. Már nagyobb Budapesténél. Budapest lakossága lassan, de folyamatosan zsugorodik.

Varsóba azért költöznek az emberek, hogy meggazdagodjanak, üzleti sikert érjenek el, vagyont szerezzenek – ezt már 2007 táján így mondták nekem a helyiek. Olyan esetről nem hallottam, hogy valaki azért költözik Budapestre, mert üzleti sikert akar elérni (inkább onnan el), mivelhogy Magyarországon nem lehet többé üzleti sikert elérni a szó hagyományos értelmében.

Ha valaki véletlenül a maga tehetségéből, a maga üzleti tapasztalatát használva prosperál valamelyik piaci szegmensben, örülhet, ha nem rabolják el a cégét a politikai hatalomhoz közel állók. Mészáros, Tiborcz stb. stb. vagyonosodása nem a tehetségükből, hanem a politikai hatalom csúcsához való közelségükből ered. Ehhöz nem kell feltétlenül Budapestre költözni. A felső tízezer – vagy a felső jóval-kevesebb-mint-tízezer – ki van jelölve, a többiek meg vagy törleszkedjenek a kijelölt elithez, vagy kussoljanak, és ne is reménykedjenek sikerben.

Varsó és polgárai a jövőbe néznek. Most. Budapest polgárai foggal-körömmel kapaszkodnak a múltba, a városnak abba a korszakába, amikor még dinamikusan fejlődött és a jövőbe nézett. Az pedig régen volt.

Nézzük például a felhőkarcolókat. Varsóban – a Sztalin-korabeli Kultúra és Tudomány Palotáját nem számítva – tíz olyan felhőkarcoló van, ami magasabb a sokat szidott és gúnyolt MOL-székháznál. És épülnek a továbbiak. Érkezzünk, mondjuk, délről Varsóba az S7-es sztrádán. Húsz-harminc kilométerről feltűnnek a síkságon Varsó tornyai. Az élmény lenyűgöző, mintha egy űrkikötőhöz közelítenénk.

De hagyjuk a sci-fit, maradjunk a kortárs valóságnál: mintha egy feltörekvő nemzet magabiztos fővárosába érkeznénk, ami már már most arra a szerepre készül, hogy ne csak az ország , hanem a tágabb térség központja legyen. A lengyelek már most arra gondolva tervezik az autópálya-hálózatot, hogy a szomszédos Belarusz előbb-utóbb szabad lesz, és fellendül a gazdasága. Ők ugyanis nem a Putyinsegg-nyalásban kívánnak tengelyt alkotni Lukasenkával és Vučić elnökkel, hanem a mesterséges intelligencia fejlesztésében a franciákkal és a németekkel.

Feltörekvő nemzet, magabiztos főváros. Magyarországra és Budapestre egyik sem áll. Ami a feltörekvést illeti – Varsóban (Wrocławban, Gdańskban) főleg, bár nem kizárólag azért nőnek fel a 150 méternél magasabb épületek sorra, mert van fizetőképes kereslet hi-tech irodai térre. (Meg, másodsorban, pénz és igény luxuslakásokra városias környéken.) Ott is van, akinek nem tetszik a felhőkarcoló. De az ottani polgárok, azonkívül, hogy szívesen bámészkodnak a parkokban és a történelmi belvárosokban, jó üzletet akarnak csinálni, megtehetik, és van belőle nyereségük. Azért tehetik meg, mert eleven és szabad a piacgazdaság.

A lengyelek rájöttek – nem kellett hozzá különösebb ismeretterjesztő kampány –, hogy ebben a világban, ha egy országnak nincsenek olyan bányatermékei, amikből gazdag államot lehet működtetni, gazdagság és fejlődés végső soron az agyi termékekből és nyereséges eladásukból lesz. Ész, kreativitás, piaci szabadság. Mindehhez nagyvárosi környezet kell. Fejlődésen nem a statisztikai hivatalok által kimutatott GDP-t értem – abban Varsó már rég megelőzte Budapestet –, hanem azt, amiből a nagyobb GDP következik. Hogy innovációban, technológiában, üzleti lehetőségekben és egyáltalán szabadságban az ország és a város mennyire része a világ élbolyának.

Mi van ezzel szemben Magyarországon és Budapesten? A politikai hatalom nem akar szabad piacgazdaságot, az az érdeke, hogy ő legyen gazdag, meg aki hozzá hűséges, neki engedelmesen szolgál. A lakosság fennmaradó része, avagy többsége meg ne legyen túl sikeres üzletileg, mert az veszélyezteti az egyeduralmat, de ne is legyen annyira nyomorult, hogy abból kényelmetlensége származzék. Ennyit a hatalomról. A hatalommal szembenállók hangadó többsége pedig nem érti vagy egyszerűen utálja a szabad piacgazdaságot.

Jellemző a tervezett rákosrendezői torony esete. A környék – aminek lepraságát bárki szabad szemmel láthatta, aki mondjuk Pozsony, Prága, Berlin felől vonattal érkezik – Budapest és ezáltal Magyarország szégyene volt, ahogy a Ferihegyről bevezető közút két oldala is. Kellett vele valamit csinálni.

Nos, ezt most nem magyar vagy akár csak európai nagyvállalkozók csinálják – ennyi tőkéjük és ilyen ambíciójuk Magyarországon még a kormányközelieknek sincs, a nyugat-európai tőke számára pedig az ország érdektelen, kivéve a német gépjárműipart –, hanem egy arab milliárdos, aki az Öböl-parti kis monarchiában végső soron az olajbevételekből, a sejk baráti jóindulatát élvezve gazdagodott meg. És most befektetési lehetőséget keres arra az időre, amikor ez a szerencse hozta pénzforrás lassacskán vagy váratlan gyorsasággal elapad.

A lehetőséget olyan, nem demokratikus balkáni országokban találja meg, ahol bőkezű segítséget kap a központi kormányoktól (a város maga le van sz…va részükről). Először Szerbiában, aztán Magyarországon. Hogy milyen közvetlen érdekük fűződik a szerb és magyar nem demokratikus hatalmi köröknek ehhez az üzleti művelethez, azt nem tudhatom. Ami látható: ezek a körök legalább annyival tisztában vannak, hogy bármely modern nagyvárosnak természetes eleme a felhőkarcoló, s ha már áll, az ország presztízsét növeli: „itt is van gazdasági erő, mi is tudunk ilyet”.

Lázárék talán látták, mi van Belgrádban és megtetszett nekik. Sohasem gondoltam volna, hogy „a Duna királynője” számára egyszer Belgrád lesz a példakép. Amivel nem lekicsinyelni akarom a szerb fővárost, csak emlékszem, hogy volt idő, amikor Budapest Párizshoz és Bécshez szerette volna és próbálta mérni magát.

Mivel azonban az ellenzék hangadó zömének ugyanannyira nem hiányzik a szabad piacgazdaság, mint a valódi – liberális képviseleti – demokrácia, sőt nem is érti, mi az, ő sem amiatt tiltakozik a maga elhaló módján, hogy azt a várost, ahol és amivel ezt megteszik, kihagyták az egészből, sem amiatt, hogy Budapesten és környékén vagy csírájában elfojtanak, vagy nem hagynak nagyra nőni semmilyen, a politikai hatalomtól független üzleti kezdeményezést.

Hanem szellemi és erkölcsi fölényének biztos tudatában egyrészt esztétikai érveket sorol, másrészt úgy fogja fel, mintha a kormányzati akció valamilyen szabály megsértése volna, ami ellen tiltakozni kell; és nem a szabály, nem a rendszer normális működésének része, mely rendszer ellen eszükbe sem jut tiltakozni.

Az esztétikai érvek lényege, hogy a felhőkarcoló „nem odavaló” és „nem való oda”, egyáltalán, Budapesten semmilyen helyre, ami a turistanevezetességektől bizonyos szögben valamennyire látható, ellentétben a világ bármely nagyvárosával, mert Budapest úgy szép, ha egy potyogó vakolatú, max. háromemeletes eklektikus és historizáló stílusú lepény, ami felülmúlhatatlan építészeti érték. Minden más: betonszörny, erőszak a tájon.

A Budapesten koncentrálódó Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség építészetkritikai hevülete mögött persze az a gyanú dolgozik, hogy semmi sem lehet jó, ami a kormány felől jön, s ez nem teljesen indokolatlan. De benne van az is, hogy mindennemű politikai hatékonyság híján és szerény gazdasági teljesítmény birtokában csak arra lehetnek igazán büszkék, ami a tényleges fejlődés korában, a város első negyvenöt évében született. Akkor, amikor Budapest valóban ugrásszerűen megnőtt, és felzárkózott a világvárosok közé.

Erről a városról írta Ignotus 1903-ban, A Hétben: „mily csoda ez a nagyváros a mi szomorú szegénységünkhöz, a mi vértől gőzölgő történelmünkhöz, valamint ahhoz a földrajzi fekvéshez képest, mely szerint e helyen voltaképp már Ázsiának kéne kezdődnie". Nos, a csoda csoda maradt, az utódok pontosan azt nem akarják, ami a csodát lehetségessé tette: a klasszikus értelemben vett liberális berendezkedést és a kapitalizmust. Képtelenül nehéz feladat lenne a MEPK-nek megmagyarázni, hogy Budapest ideális állapota nem egy Ferenc József-kori skanzen, ahol nosztalgiázni lehet az ükszülők dicső múltja fölött.

Eddig beszéltünk a nemzet feltörekvéséről, aminek dinamikája a főváros fejlődésében mutatkozik meg. Mi a helyzet a város magabiztosságával? Röstellem leírni százhuszonhatodszor, de unom is: Magyarországon nincs igazi önkormányzatiság, ami a demokráciának, a hatalommegosztásnak nélkülözhetetlen része lenne; ami van, nem sokkal több szavaknál és jószándéknál.

Ezt ugyanúgy képtelenül nehéz megmagyarázni: annak, hogy Budapest a budapestieké legyen, az lenne a feltétele, hogy ne legyen kiszolgáltatva a központi költségvetésnek, azt pedig úgy lehetne megoldani, hogy legyenek normatív bevételei helyi választópolgárok adójából.

Varsó a varsóiaké, mert megkapja a helyiek személyi jövedelemadójának 38,40 százalékát, ha fene fenét eszik is. Ennek aztán – az ottani demokratikus viszonyok között – meglett a politikai következménye. Budapesten a helyben maradó szja aránya 0 százalék, és a kormány az egyetlen számottevő stabil – bár nem a választópolgároktól származó és nem normatív – bevételt, a helyi iparűzési adót is kedve szerint vonja el. Budapest csak szavakban és egy vékony cérnaszálon a budapestieké.

A magyar ellenzéknek eszébe sem jut más rendszert követelni, marad hát, ami van, és a központi hatalomhoz nem igazodóknak egyre rosszabb lesz.

Nézzük ebben a fényben Karácsony Gergely győzelmét, a bérletárak leszállítását, azaz a főváros betételeinek további csökkentését. Erre tulajdonképpen Lázár miniszter kényszerítette rá egy kormányzati tollvonással, a „vármegyebérlet” és az országbérlet árának csökkentésével. Az eredmény talán átmeneti népszerűség-növekedés, de tartós és mélyülő finanszírozási gondok – fejlesztésről ne is álmodjunk a büszke világvárosban.

Orbán nyilvánvalóan azért szúr ki módszeresen Budapesttel, hogy az itteni polgárok ne akarjanak ellenzéki városvezetőket választani. De ha az ellenzéki városvezető nem akarja megváltoztatni azt a rendszert, ahol nem érdemes ellenzék városvezetőket választani, akkor mi a ráció abban, hogy rá szavazzak? Persze, jó, ha a düledező házon marad egy ablak, amit ki lehet nyitni, és a nyirokszagú falak közé beengedni a kinti frissebb levegőt – de ne csapjuk már be magunkat azzal, hogy ettől a ház rendben lesz statikailag.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.