Az nem úgy van 11. - Magyar balfékek és ellensúlyok

Ennek érdekében hozzák létre az amerikai alapító atyák által csak fékeknek és ellensúlyoknak nevezett rendszert, amiről természetesen ismét elég kevesen tudják, hogy valójában mi is a lényege: a hatalom korlátozása. Teljesen nyilvánvaló alapigazság, hogy akinek hatalma van, az minél kevésbé szeretne a hatalma mellé korlátozásokat, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a korlátlan közhatalom-gyakorlás káros.

Ez úgy kerülhető el, hogy a szétválasztott hatalmi ágak számos szereplői tényleg korlátozottan szólhatnak bele a másik munkájába (akár a hatalmi ágak között, akár az azokon belüli munkamegosztásról van szó), és minden szereplőnek vannak bizonyos eszközei, hogy megakadályozza a többiek kijelölt határokon túli terjeszkedését.

Ennél specifikusabb definíciót nehéz adni, mert ez az elv minden jól működő rendszerben az adott állam történelmi, politikai hátterének megfelelő módon valósul meg, de valamilyen formában minden jól működő rendszerben érvényben van. gá a legexplicitebb, legjobban szabályozott formában Amerikában lehet ezt megfigyelni, de ez cseppet sem meglepő, hiszen az amerikai politikai rendszer ennek az ötletnek a mentén lett megtervezve, tehát előbb volt meg az alapgondolat, majd utána építették köré az intézményrendszert.

Másutt egyszerűen a történelmi hagyományok miatt nem tudott minden hatalmat átvenni a központi államigazgatás, mert mondjuk a mai nemzetállam eleve szövetségi államként jött létre, erős és nehezen csorbítható jogú tartományokból vagy államokból, mint Németország esetén, vagy mert az évszázados stabilitás szilárd és világos hagyományos intézményrendszert alakított ki, mint Angliában.

A lényeg mindenütt közös: a törvényhozást választott képviselők végzik, a végrehajtó hatalom legfelsőbb szintjén a szintén választásokkal legitimált kormány van, az alsóbb szinteken pedig a választott tisztségviselők által közvetlenül vagy közvetve felügyelt szakemberek, az ítélkezés pedig mindezektől független, vezetőinek kinevezése nyílt és átlátható folyamat eredménye, és így senki nem tudja átvenni egy ország totális kontrollját, főleg nem egy választáson.

Mi volt ehhez képest a magyar norma? Röviden: a jogászállam kialakítása, kicsit hosszabban: az ideológiailag kényes kérdések és az intézményi alapszabályok kétharmados többséghez kötése, valamint egy páratlanul széles hatáskörű, lényegében a választott országgyűlés bármelyik döntése felett vétójoggal bíró alkotmánybíróság létrehozása.

Részletesen: a rendszerváltás után a magyar elit azt a képet alakította ki, hogy a képviseleti demokrácia normál működése során létrejövő politikai döntések valójában erkölcsileg alacsonyrendűek, hiszen a kizárólag pejoratív értelemben használt politika űzéséből származnak. Ezért, ha valamely fontos kérdésben baj van, egy látszólag magasabb rendű hatalomnak, a jogot a „láthatatlan alkotmány”, azaz egy sem kodifikáció, sem precedensek által meg nem alapozott eszmerendszer alapján értelmező Alkotmánybíróságnak joga van a választott képviselők döntéseit korlátok nélkül felülbírálni.

Ez már önmagában is baj, ugyanis jelentős különbség van az egymást egyensúlyban tartó, egyenlő erejű, de ellentétes érdekű felek rendszere, illetve az ellensúlyt valami magasabb rendű külső erőként elképzelő felfogás között. Ráadásul az Alkotmánybíróság fényes függetlensége csak látszat, hiszen a tagokat egyszerű kétharmaddal választják, amelyhez a magyar rendszerben átláthatatlan politikai alkuk társulnak, illetve kétharmados többség esetén még az sem: a politikai elit egy szűk csoportja eltűnik egy homályos szobában, majd megjelennek azzal, hogy a következő alkotmánybíró ki lesz, és kész. Így aztán az Alkotmánybíróság összetétele valamilyen formában mégiscsak pont az elkerülni kívánt politikai lojalitásoktól függ.

Továbbá: a politikai döntések politikai befolyásolására nincs mód, hiszen a Parlament és a kormány gyakorlatilag garantáltan együttműködik, nincs második kamara, sem érdemi regionális hatalom. Ebből a szempontból a helyzet rosszabb, mint a rendszerváltáskor, azóta ugyanis folyamatosan csökken az adóbevételekből helyben maradó forrás, és egyre többet oszt vissza a központi államhatalom, de ezt már tárgyaltuk. Így ezekből következően, és amiatt, hogy az Alkotmánybírósághoz viszont egészen sokáig lényegében bárki fordulhatott, egy nem transzparens politikai folyamatokban kialakult testület lett a politikai döntések ellenőrzője is.

Ez egyáltalán nem új dolog, a Bokros-csomagtól az ún. szociális népszavazásig (vizitdíj és társai) számos esetben mondott az Alkotmánybíróság olyan kérdésekben ítéletet, amely egy épeszű demokráciában a kormány és a törvényhozás dolga, s utóbbiról aztán a választók a választáson döntenek. Azonban nyilvánvaló, hogy ebben a gyakorlatban (hacsak nem hisszük, hogy a láthatatlan alkotmány szabályozza, kinek hány forint az egészségbiztosítás) az Alkotmánybíróság semmi mást nem tud mérlegelni, mint az aktuális politikai körülményeket, vagyis eleve képtelen konzisztens módon működni.

Így lett a magyar rendszerben tényleges ellensúlyból a lehető legkevésbé demokratikus módon választott de facto felsőház. Amire aztán a 2010-es választás után az a sors várt, ami az összes többi politikai intézményre – persze ha az Alkotmánybíróság tényleg alkotmánybíróság lett volna (vagyis a politikai korrekció jegyében nem hagyja kiírni a képviseleti demokrácia összeomlásának utolsó lépését jelentő szociális népszavazást), akkor a 2010-es választásokhoz vezető események, és feltehetően így a választási eredmények sem így alakultak volna.

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. – Mik azok a fékek és ellensúlyok?;Az nem úgy van 2. – Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. – Választások. Az nem úgy van 4. – Korrupció és antikorrupció. Az nem úgy van 5. – Az elvhűség haszna. Az nem úgy van 6. –Multikulturalizmus és nacionalizmus. Az nem úgy van 7. – Jogászállam. Az nem úgy van 8. – Szabadság > egyenlőség > zsarnokság. Az nem úgy van 9. – Mit hívnak liberalizmusnak? Az nem úgy van 10. – A liberalizmus átváltozása.