Hogyan kormányoznak Orbánék, és miért?

Térjünk végre rá a mai magyar kormányzás minőségére. Arra, amivel a mai magyar ellenzéknek foglalkoznia kellene (nem, stop, itt abbahagyom az ellenzék piszkálását, máskor bőven lesz rá idő és ok).

Számítsuk le a gyalázatos külpolitikát és a szorosabban vett belügyeket. Foglalkozzunk azzal, ami a kormányzás fő anyaga – nemcsak demokráciákban, hanem minden békés országban –: a gazdaság- és társadalompolitikával.

A mai magyar kormányzó kaszt célja a saját hatalmának megtartása és megerősítése. Ez persze minden kormányról elmondható minden létező politikai rendszerben, csak az a különbség, hogy míg békés demokráciákban a kormányok főként gazdaság- és társadalompolitikai eszközökkel igyekeznek megtartani vagy megerősíteni hatalmukat, háborúban vagy nem demokráciákban inkább gazdaság- és társadalompolitikán kívüli eszközökkel.

Finomított változatban: képviseleti, procedurális demokráciában, ott, ahol vannak szabad többpárti választások, a választási győzelem a szakpolitikák sikerétől függ, és nem fordítva. A választópolgárok ugyanis nem azt várják el a kormánytól, hogy minél nagyobb és biztosabb hatalma legyen (fölöttük), aztán valamikor a tisztázatlan jövőben biankó felhatalmazással tegyen valamit e hatalom birtokában. Hanem hogy ezzel a hatalommal a számon kérhető jelenben ő érdekükben kezdjen valamit: az ő saját életük legyen minél jobb. Ha nem tetszik, amit a választás határidejéig csinál, akkor leváltják.

Ez így nagyon egyszerűen hangzik – mindenhol, kivéve Magyarországot. Megint csak ráütök a számra, hogy ne szidjam az ellenzéket. Maradjunk a kormányoldalnál. Hiába mondják sokan, hogy ez már diktatúra, nincs így. Orbánék nagyon is ragaszkodnak a képviseleti, procedurális (de nem a liberális) demokrácia  minimumához: hogy a választás legyen többpárti és megint minimalista értelemben csak szabad (senkit ne akadályozzanak meg sem a szavazásban, sem az indulásban, és ne legyenek csalások a számláláskor).

A választások tisztességes, fair volta más kérdés,  a média szabadsága például viszonyfogalom, és nincs a választási rendszernek, sőt az egész politikai intézményrendszernek olyan önző torzítása, amire nem lehetne rávágni, hogy „ha több szavazatotok volna, így is ti nyernétek”. A Fidesznek kell a választás, mindenáron, de csakis legitimáció céljából. Nem azért, hogy megvalósíthasson egy kormányprogramot – mikor hirdetett utoljára olyan, értelmezhető programot, amihez ragaszkodott, és amit nem bírált felül új, zseniális ötletekkel?). Hanem azért, hogy bel- és külföldnek megmutathassa: nép többsége őt akarja, sokkal inkább, mint bárki mást, tehát bármit tesz, azt a nép elsöprő akaratából teszi.

Innen már csak az a feladat, hogy a néppel elhitesse: az ő érdekében csinálja, amit az ő akaratára hivatkozva csinál. Mert ha ez nem sikerül, akkor fújhatja a következő választásokat. Egyelőre, úgy látszik, sikerül. Ahhoz pedig fogadókészségre is szükség van, valamint a politikai közösségben az egységes értékelési mérce hiányára.

Amit a NER a gazdaságban művel, az az állam mindenáron való kiterjesztése, államosításokkal a bankszektortól a közművekig, a térségünkben kirívóan nagy közterhekkel és túlnövesztett bürokráciával, az állam munkáltatói szerepének megnövelésével a közmunka útján (ez kisebb településen a politikai kontrollnak is jó eszköze), a külföldi tőke elüldözésével, ha itt marad, gyötrésével („ezt ki kell bírnod, ha ragaszkodsz a piachoz”) és homályos tartalmú „stratégiai megállapodások” kötésével; valamint a „csókoskapitalizmussal”, a tulajdon családi és baráti kezekbe juttatásával, az önkényesen árazott megrendelések baráti és családi zsebekbe csatornázásával.

A közvélemény és az ellenzék (számra csapok) általában csak az utóbbira érzékeny „lopás” címszó alatt, pedig az egész legalább annyira önelvű, mint amennyire a magánjellegű gazdagodást szolgálja. A hatalom a fontos önmagáért is, abból nyilván több pénz is lehet, amit a hatalom velejárójaként nagyon lehet ám élvezni, a több pénzből viszont nem feltétlenül lesz több politikai hatalom.

Annak, hogy a gazdaságon belül viszaszorul a „versenyszféra” (visszaszorítják), rövid távon az a következménye, hogy a politikától, államtól független hazai vállalkozások nem növekszenek, de az állami vagy államosított cégek sem, mert nincsenek piaci viselkedésre kényszerítve (beruházás, innováció, vásárlók/ügyfelek megtartása, új vásárlók/ügyfelek szerzése). Hosszú távon pedig az a következménye, hogy a növekedés lassabb, mint több szabadsággal lehetne, kisebb adószinttel, csak egy kicsit kevesebb bal- és „jobb”-oldali (fideszes, jobbikos) antikapitalista propagandával. Így az ország szép kitartóan csúszik tovább lefelé a térséghez képest.

A hosszú távú, lassú, viszonylagos lecsúszás és nemzetközi elszigeteltség azonban még egy kományt sem rendített meg, ha az illető országban stabilitás és egy picike szabadság van. Nem sok, csak annyi, hogy a választópolgárok zöme ne érezzen elnyomást a saját bőrén, és ne érezze úgy, hogy szegényebb a kelleténél, ezért ne akarjon politizálni. (Vigyázatlan szemetek Belaruszra vessétek.)

Akkor hát a kormánypárt örök győzelemre van ítélve? Legalábbis az emberileg belátható időn belül?

Nem, a dolog nem ennyire fatális. A gazdaságpolitika mellett, de attól nem elválaszthatatlanul ugyanis a kormány tágabb értelemben vett társadalom- (nemcsak „szociál”-)politikát is kénytelen folytatni, és az ebből adódó folyamatok gyorsabbak és érezhetőbbek a lassú, viszonylagos lecsúszásnál. És előbb-utóbb véget vet az utóbbi évek Patyomkin-növekedésének is, ahogy a sokkal nagyobb arányú, sokkal tovább tartó növekedés is véget ért éppen a csúcspont, 1989 után.

Induljunk ki abból, hogy az uniós pénzekből fenntartott, a lehetségesnél és a kelleténél lassabb növekedés tulajdonképpen stagnálás. A baloldali ellenzék (sz. ü.) hiedelmével ellentétben Orbánnak és körének nem az egész ország vagy az egész „társadalom'” megbűvöléséhez van valamilyen varázsigéje, hanem nagyon is jól ismeri a magyar politikai közösség tagoltságát, és ehhez igazítja társadalompolitikáját és politikai marketingjét is. Ami nem más, mint a jövedelmekkel – stagnálás lévén: társadalmilag nagyjából változatlan összjövedelemmel – való zsonglőrködés. A kérdés az, hogyan lehet minél kisebb költséggel szavazatot vásárolni.

A „költség” itt nem azt jelenti, hogy a szavazatvásárlóknak kerül pénzébe, hanem azoknak, akiknek a szavazatait megveszik, és az számít olcsónak, amit ők maguk még nem vesznek észre. (Minél szegényebb valaki, annál jobban sújtja a kivételesen magas forgalmi adó és az egykulcsos személyi jövedelemadó – de ez számára láthatatlan, nem úgy, mint a béremelés, amit a pártok oly lelkesen hirdetnek meg ellenzékben, vagy lobogtatnak kormányon.)

A csoport, réteg, osztály súlyát három dolog szabja meg: a társadalmi állás, a politikai aktivitás és a  létszám. Cinikusan hangzik, de tény: minél szegényebb és iskolázatlanabb valaki, annál olcsóbb a szavazata. A szegények nagyon sokan vannak, ám az összköltséget az is csökkenti, hogy politikailag nem nagyon aktívak. Megint másfelől: az aránytalan választási rendszerben, a kis településeken, ahol a közmunka a legfőbb munkalehetőség, és a jobban fizetett állások nagy része is állami, tehát a kormányzat, illetve helyi leágazása a legfőbb munkáltató – nem beszélve a nyugdíjasokról, akik jövedelmüket egyenesen az államtól, sokuk érzékelésében Orbántól kapják – a kormánypárti mandátumok aránya viszonylag nagy lehet viszonylag kis költséggel.

A felső osztállyal – „gazdagokkal” – mint szavazóréteggel vagy mozgósítható tömeggel természetesen nem kell számolni. Csak arra kell vigyázni, hogy a kör ne bővüljön, a csoport tagjai ne erősödjenek meg túlságosan külön-külön, és főleg ne önállósuljanak politikailag, magyarul ne legyen az érdekeltségükben fontos médiatermék. De mindez, kis országról lévén szó, személyre szabott módszerekkel, viszonylag kis költséggel általában megoldható. A nagy kivétel Simicska Lajos, aki éppen politikailag volt túl erős már a szakítás idején.

Igazán sok gondja a Fidesznek azzal a tömeggel van, ami a két szint között helyezkedik el – a még mindig viszonylag széles jövedelmi középpel – és azon belül is, ami ezzel nem azonos, a középosztállyal (meghatározását lásd itt). Ez a legnagyobb létszámú és politikailag legaktívabb csoport, kiábrándulása a NER-ből eldönthet egy választást. Különösen aktív az a nagyvárosi, fiatal és középkorú része, amelyik meghatározhatja a jövedelmi közép átállását, ráadásul egy békés, színes forradalom – választáson kívüli, de még alkotmányos kormányváltás – bázisa lehet. Nem véletlenül számol a Fidesz legbelső köre őszre polgárháborús hangulattal – az eddigi Fidesz-ellenes tüntetések ártalmatlansága és menetrendszerű kifáradása láttán felvetődik a kérdés, hogy ez pusztán paranoid képzelgés-e, vagy valami más.

A szavazatvásárlás ebben a rétegben messze a legköltségesebb és legkockázatosabb.. A„mézesmadzag” politikája csak módjával alkalmazható. Ilyen a gyermekesek adókedvezménye – amit igazából a viszonylag fiatalok és a legjobban keresők használhatnak ki. Vagy az egyes szakmákon belül az, hogy a Fidesz kedvencein túl egyszer a politikailag semlegeseknek is jut az uniós támogatásokból (de ennek a kecsegtetési technikának hamarosan lejár a használhatósági ideje). A „bot” használatának is vannak határai: a direkt büntetés (lásd CEU) ellenállást szül.

Marad a megosztás és a hosszú távú gyengítés. Ha a kormány társadalompolitikája a hatalom megtartását szolgálja, akkor ez a NER legnagyobb társadalompolitikai projektje.

Ami a megosztást illeti: a politikai hatalom mostani birtokosai sokkal inkább tisztában vannak a politikai közösség függőleges (osztályok szerinti) és vízszintes (középosztályon belüli) tagolódásával, mint a középosztály részcsoportjainak véleményformálói, akik a saját részcsoportjuk értékrendjét tartják abszolútnak, olyannak, amelytől mindenki más deviál.

Ajánlom a Bárányvakság könyv idevágó fejezeteit: 1989 előtt valamiféle olvasztótégely-effektus működött, a növekvő középosztályban mérséklődtek a különbségek és ellentétek a három származási csoport, a „keresztények”, a „zsidók” (az idézőjel itt azt jelzi, hogy nem vallásról van szó) és a plebejus eredetűek között. Ez a teljes politikai közösségre hatott – a lezsidózott liberális pártok 1990-ben a szavazatok 30 százalékát kapták, míg a magukat zsidónak vallók aránya egy százalék körül volt. Már ekkor megkezdődött a középosztály „liberális” és „nemzeti” részének összeugrasztása, a liberálisok beszorítása a „zsidó” vagy legalábbis „antifasiszta” szerepbe, s máig nem sikerült ebből a fölösleges és anakronisztikus ideológiai háborúból kiszabadulni.

A kormány ma is mindig megtalálja a módját, hogy a középosztály egyes részcsoportjait egymás ellen hergelje; ennek az indítéka nem az antiszemitizmus, mint sokan gondolják, és nem is az „európai keresztény értékek védelme”, mint a kormány állítja, hanem a megosztás, és hogy a politikailag aktív középosztály addig is ezzel legyen elfoglalva a saját érdekeinek tudatosítása érvényesítése helyett.

Hogy a középosztály hosszú távú gyengítése mennyiben tudatos, azt nem lehet tisztázni. Lehet, hogy nincs benne terv, csak hozzá nem értés meg a szocialista iparosítás korszakából örökölt ideológiai mániák. De az eredmény az, hogy a középosztály gyengül, és tartósan tovább fog gyengülni.

Az alapfokú oktatás felső korhatárának leszállítása, tartalmi reformjainak teljes hiánya, az idegennyelv-oktatás makacs elhanyagolása, a közismereti tárgyak eltüntetése a szakmunkásképzésből, sőt már a szakközépiskolákból, a szakközépiskolák „szakgimnáziummá” alakítása, vagyis a továbbtanulás megnehezítése, a gimnáziumok bezárására tett javaslat (a továbbtanulás lehetetlenné tétele), a felsőoktatásban részvevők amúgy is szégyenletesen kis arányának további csökkentése mind efelé mutat: létszámstop a középosztályban, ne lehessen bejutni, aki pedig még az alsó szélén van, morzsolódjon le.

Ha kimennek külföldre, ám tegyék, addig sem szavaznak otthon. (Mégis eszébe jut? Úgy megnehezítjük, hogy ne jusson eszébe.) Ha valakinek van pénze külföldi  egyetemen taníttatni a gyermekét, ám tegye: addig sem szavaz itthon, aztán nagy eséllyel nem jön haza.

Amennyiben ez tudatos politika, akkor sikere garantálható a következő egy-két választási ciklusban, ugyanis továbbra sem lesz, és egyre kevésbé lesz olyan aktív választópolgári tömeg, aminek egy észhez tért politikus élére állhatna a NER-rel szemben. De a kormány előbb-utóbb mégsem nyer vele, mert az uniós pénzfolyam elapadásával nem lesz olyan adófizető középosztály, amelyik képes lenne a hatalmi rendszernek és a legfelül lévők vagyonfelhalmozásának a finanszírozására. És akkor összeomlik az egész, a fene tudja, hogyan.

„Utánunk az özönvíz” – mondta állítólag Madame Pompadour. Vagy: „Utánam az özönvíz” –  mondta állítólag XV. Lajos. Ők legalább idejében szóltak. Azért ez is a kormányzás minőségéhez tartozik.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.