Lelkiismeret háromszor

1. A köztársasági elnök – mint az ország lelkiismerete – megtartotta évértékelőjét. Mely korrektnek volt mondható. Amit lehetett – igen, egyrészt gesztus, másrészt objektivitásra törekvés… – pozitívan értékelt a kormány munkájában. Az ország állapotát nézve azonban nem siklott el sem a (nem közvetlenül smeres felelősség) szélsőségesség terjedése fölött, sem a hosszabb ideje tüntetéseket http://parameter.sk/tuntetes-kituntetes-es kiváltó korrupció (közvetlenül smeres felelősség is) fölött. Azaz jelezte, hogy egyesek már régen kivonulhattak volna a politikából, ha lenne nekik lelkiismeretük. De ezeket az egyeseket Fico úgy védi, mint saját tulajdon gyermekeit – vagy mint olyanokat, akikre a saját túlélése érdekében szüksége van, ami akkor is aggodalomra ad okot, ha már senki sem aggódik, mert mindenki egyenesen tudni véli a dolgokat ezzel kapcsolatban. Ha Kaliňák nem áldozható fel, akkor itt kölcsönösen sokan sokat tudnak egymásról, a másikról, mindenkiről. És az ország állapotában épp az a tragikus, hogy ez a „normális” évek óta. Kiska helyesen mutatott rá, hogy a tüntető nép véleményét nem szabad bagatellizálni. Főleg, ha igaza van.

2. Amnesztiák eltörlése, kormányprogram teljesítése ide vagy oda, a koalíció tán legszorgalmasabb normális tárcájának vezetője besokallt. Az igazságügyi miniszter asszony világossá tette, milyen feltételek mellett lehet normálisan dolgozni (lásd a fenti összefonódások felszámolásának problematikáját). Ha olyan emberek jutnak nem megfelelő pozícióba, jelen esetben a Bírói Tanácsba, akik valakinek vagy csak simán a politikának a kiszolgálói lehetnek, (tudjuk, ilyen nincs, ez csak eufemizmus a konkrét politikusok előretolt helyőrségeire) akkor azt Žitňanská gyomra másképpen fogadja, mintha az illető sima államtitkár lenne (ami politikai funkció). Ebből még koalíciós válság is lehetne, ha Bugár nem választ megfelelő stratégiát. Hiszen a miniszter asszony, akinek középső neve a köztudatban a „koalíció lelkiismerete”, bizony nem cserélhető ki komoly presztízsveszteség és politikai tőkevesztés nélkül. Ha pedig marad, akkor keményebben kell keménykedni Ficoval.

3. A közmédia főmuftijának megszavazása körüli mizéria is azt jelzi ám, ez a koalíció bizony Fico stabilitást dicsőítő dumája ellenére nem a közös világnézeten, sem az azonos politikai meggyőződésen fekszik, hanem egy piros kanapén a politikai piros lámpás házban. S ha nem akarjuk, pardon, ha a Híd nem akarja, hogy a média helyzete fokozatosan a magyarhoz váljon hasonlóvá.

4. Ráadás: ez csak félig lelkiismereti kérdés. Sajnos. A legnagyobb hazai autógyárban sztrájk készül. A társadalom viszont nem háborodik fel annyira, mint amikor a tanítók sztrájkoltak (miközben dolgoztak). A bruttó dolgozói bér (managerek nélkül) 1800 pénz az üzemben. Nincs az a tanári bértábla… De ha egyszer a német autógyári melós ennek több mint kétszeresét keresi meg, miközben a szlovák árak a külföldi árak közelében állnak (azok 88-95 százalékát teszik ki), ami nem pozsonyi átlag, hát ne csodálkozzunk, hogy elégedetlen a pozsonyi gyártósori operátor… Úgyhogy nyugodtan megszólalhat a gyár lelkiismerete. Meg az államé is pedagógus- (és egészségügyi dolgozó-)ügyben, hiszen pl. a tanári bérek OECD átlaga szerint a sor végén kullogunk. Jó, ne hasonlítsuk magunkat a luxemburgi 9000-es fizetési átlaghoz, az autógyár példája szerint vegyük a német 5000 körüli középértéket (társzekérrel egy Bugatti mellett).

Vagy ne vegyük, mert nem is tudjuk hirtelen, kinek a lelkiismeretén kellene emiatt életmentő beavatkozást végrehajtani?