„A vuhani számok láttán megtorpant a propagandagépezet” – karanténkérdés Hizsnyai Tóth Ildikónak

RN: Mit gondolsz, milyen társadalmi változásokat fog előidézni a világjárvány?

HTI: Nyugodtan fogalmazzunk múlt időben.

A világ népességének jelentős része karanténban van, több milliárdan. Karanténban lenni nem normális dolog, ahogy az sem, hogy a szeretteinktől el vagyunk zárva. Úgy védekezünk egy közös és láthatatlan ellenség ellen, hogy kormányrendeletek írják elő számunkra a napi rutint. Mivel valamennyi érintett ország lezárta a határait, nem is emberekről beszélünk, hanem állampolgárokról. Ezeken a karanténszíntereken dől el a közös jövőnk, ami már tart, mert rég elkezdődött.

Nyolc hónapja Kínában élek. Ez túlságosan rövid idő ahhoz, hogy bármit is mondhassak az itteni társadalomról, ahhoz viszont túl hosszú, hogy az otthoni aktuális történésekről mondjak véleményt, amelyekről csak a sajtóból vagy a barátaim elbeszéléseiből szereztem tudomást. Csak egyetlen benyomásra szeretnék hagyatkozni.

Nagyon kellemesen meglepődtem Szlovákia gyors és rugalmasan reakcióján, aminek számomra a szájmaszkvarró-mozgalom volt a kicsúcsosodása. Ismerem azt az érzést, amikor az ember először veszi fel a szájmaszkot. Én augusztusban nem vettem fel, amikor megérkezésemkor a kezembe nyomták. Csak később, miután megbetegedtem. Előbb meg kellett tapasztalnom, hogy egy kínai nagyvárosban a nagy népsűrűség és a rossz levegőminőség miatt máshogy kell élni.

A szlovák kormánynak malaca van, hogy az állampolgárai ilyen hihetetlen gyorsasággal adaptálódtak a járványhelyzethez, sőt, közösségi összefogással pótolták a maszkhiányt. A jövőnket ugyanis az fogja meghatározni, hogy az emberek mennyire rugalmasak a megváltozott életkörülményekhez való adaptációban, illetve, hogy a kormányintézkedések milyen mértékben erősítik a társadalmi szolidaritást, a környezettudatosságot és a hálózatban való gondolkodást.

Kínai tapasztalataim alapján úgy látom, hogy ha egy kormány nem tisztán a védekezésre koncentrál, könnyen lukra futhat, és ez a luk, akár tömegsír is lehet. A vuhani számok láttán megtorpant a propagandagépezet, belátta, hogy a természeti erőkkel ugyan lehet, de nem érdemes szkanderezni. Remélem, ennek híre a kezdő diktátorok fülébe is eljutott, és nem fogják a demográfiai mutatókat nagy álmaik végrehajtása miatt tovább rontani.

Összegezve a mondandómat: Derűlátó vagyok, mert ez az járvány teljesen szét fogja bombázni az eddigi életformánkat, és egy nemvárt lehetőséget kaptunk a teljes körű megújulásra, a reboot végrehajtására. És borúlátó vagyok, mert már egyre több ember tervezi a habzsi-dőzsit. Ez a világjárvány nem egy mozifilm, aminek a karanténok feloldásával vége szakad. Nincs másik film, ezentúl ez fog peregni, ebbe kell majd beleilleszteni a jövőbeli terveink képkockáit.

RN: Mi az az egy dolog, amire megtanított a világjárvány?

HTI: Elveszíteni a kontrollt, és közben nem esni pánikba. De nem megtanított, hanem rákényszerített, hogy megtanuljam. Az én helyzetem annyiban specifikus, hogy nem világjárványként találkoztam ezzel a jelenséggel. Nem volt neve, nem írta meg az újság, hogy közeledik, és nem a saját környezetemben készültem fel a védekezésre.

Egy kínai szállodában a kéthetes, holdújévi ünnep előestéjén kaptam egy SMS-t, hogy a szomszédos tartományban egy új, ismeretlen fertőzőbetegség ütötte fel a fejét, ne hagyjam el a szobámat. Napokig tartott, mire a szállodavezető személyesen is előkerült. Éppen valamilyen megfázásos nyavalyával küszködtem, a wifi nem működött, a helyi szociális hálón pedig kétségbeesett, kínai hangüzenetek köröztek. Zéró információ, maximális pánik – teljes izolációban, a segítségkérés lehetősége nélkül.

Ebben a sokismeretlenes vészhelyzetben végigpergett előttem az életem. Mintha egy felhőkarcoló tetejéről zuhantam volna, csak lassítva – minden emeletnél valakiről/valamiről le kellett mondanom. Önismeret szempontjából fontos volt ez a nagyjából egy hétig tartó „zuhanás”: megismertem a hierarchiám rejtett részleteit is. Érdekes volt az az érzéki tapasztalat is, hogy mire földet érne az ember, már olyan könnyűvé válik, hogy nincs minek leesnie.

Az egyéni trauma feldolgozását az a sajnálatos tény segítette elő, hogy Európában is megjelent a járvány, ma már minden ismerősöm karanténban van. Egyrészt hasznossá tettem magamat, tucatszám írtam a biztató leveleket, felvilágosító anyagokat osztottam meg velük, másrészt kinyílt a karanténom, lett társaságom. Összekapcsolódtak a karanténjaink.

Időközben megszoktam a mozgáskorlátozást, 90 napja élek a karantén valamilyen formájában. A testhőmérsékletemet naponta megmérik, engedéllyel járok ki vásárolni. Nem tervezek. Ha adódik valamilyen lehetőség, és van lehetőségem dönteni, akkor megfontolom, de egyébként nem kezdeményezek, csak figyelek. Korábban sokkal céltudatosabb voltam. Most már tudom, mert megtapasztaltam, hogy passzívan is lehet cselekedni.

Bővebben: FB – Récsei Noémi önálló beszélgetőestjei

Kapcsolódó cikkek:

• „A járvány alázatra int” – karanténkérdés Tóth Krisztinának

• „Most a korábbi vetéseink aratása következik” – karanténkérdés Limpár Imrének

• „A zajban és a rohanásban elfeledkezünk a múltról” – karanténkérdés Mészáros Andrásnak

• „…mintha hadiövezetbe indulnék” – karanténkérdés Szamosi Zsófiának