Ezek voltak a 2017-es év legmeghatározóbb filmjei

10+1-es listán mutatjuk be azokat a filmeket, amelyek nagyban meghatározták a 2017-es mozis évet. Volt részünk meglepetésben és csalódásban is egyaránt. Figyelem, a választék szubjektív!

1. Kaptár - Az utolsó fejezet

Tizenöt évvel ezelőtt pusztító vírusként szabadult el a Kaptár első része, ami azóta sok rajongót, de ugyanúgy sok ellenséget is szerzett magának. A zombis, mutánsos, vértocsogós franchise-t egészen a hatodik részig sikerült nyújtani, hogy aztán végleg pontot tehessenek a kicsit sem szívmelengető történtet végére.

Az utolsó fejezetnek végre sikerült valamelyest visszaadnia a nézőnek azt a benyomást, amit az első rész után érzett: a megdöbbenés, a borzongás a filmben egész végéig elkísért. Brutalitásban ezúttal sem volt hiány, nem egyszer megfordult a fejünkben, hogy bizony a világ mindenségéért sem cserélnénk a film egyes szereplőivel (nem lehet túl kellemes érzés egy kiéhezett zombisereg előtt rohanni, vagy bedarálódni egy hatalmas turbinába).

A Kaptár - Az utolsó fejezet tehát az elvárásokhoz képest egész élvezhető filmmé cseperedett, azt azonban nem mondanánk, hogy hibátlanra sikeredett. A film méltó lezárásaként tekinthető a nem túl dicső szériának.

Kritika: Kaptár - Utolsó fejezet: Végére azért csak sikerült valamit összehozni!

2. Emberrablás (Únos)

A rendező, Mariana Čengel Solčanská minden bizonnyal kétszer is meggondolta, hogy belevágjon-e a forgatásba, ugyanis az ügy kényességére való tekintettel bizony nagy port kavart volna, ha valami nem úgy sül el, ahogy azt egyesek elvárták.

A film mesterien mutatja be a 90-es évekbeli Szlovákiát: a szürke háttér, a film hangulata hűen tükrözi az akkori feszült viszonyokat. A mai és a húsz évvel ezelőtti Pozsony láttán hiába próbáltunk olyan modernkori elemeket találni, amelyekről a készítők véletlenül megfeledkezhettek - az összkép hibátlan volt.

Néha csapongónak, követhetetlennek tűnt a történet. Erre rásegített még az is, hogy a szereplők sokszor csak motyogtak az orruk alá, így, ha figyelmünk egy pillanatra is elkalandozott, előfordulhatott, hogy akár kulcsfontosságú információról is lemaradhattunk. A valós események feldolgozásának formája, így az elnök fiának elrablása, a nyitrai VÚB Bank kirablása, valamint Róbert Remiáš meggyilkolása azonban inkább a pozitív oldal felé billenti a mérleg mutatóját. Visszagondolva ezekre a megdöbbentő esetekre hátborzongató érzés tudatosítani, hogy már húsz évvel ezelőtt a korrupció és a bűnözés olyan szinten működhetett Szlovákiában, hogy egyesek bármit elkövethettek büntetlenül. Más kérdés, hogy bizonyos emberek miért nem nyerték el máig méltó büntetésüket.

Kritika: EMBERRABLÁS: Megdöbbentő politikai thriller az elnök fiának elhurcolásáról

3. Kong: Koponyasziget

Sajnos el kell ismernünk, ebből a filmből sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Félreértés ne essék, a Kong: Koponyasziget rendkívül élvezhető, látványos és akciódús film, tudat alatt azonban mégis úgy éreztük, hogy valami miatt hiányérzetünk van.

A készítőknek nagyon jól sikerült felidézni a 70-es évekbeli vietnami háborús időszakot: a korszakot tükröző harci járművek, helikopterek és katonák párosítása Konggal furcsa, de különösen ütős benyomást keltett. A korszakot idéző zene pedig csak hab volt a tortán. Maga Kong megformálása szintén a pozitívumok közé tartozik. Emellett pedig kifejezetten örülhetünk, hogy az elődhöz képest most elmaradt a nő és Kong közti csöpögős románc. Persze, ezúttal is volt köztük kötődés, a behemót azonban tartotta a tisztes távolságot.

A film fő problémája a sablonosság. Hihetetlen, de talán ez vett el a legtöbbet a film élvezhetőségéből. Csupán annyi volt az egész, hogy a hősök eljussanak A-ból B-be, útjuk során pedig különböző szörnyetegekkel kellett megküzdeniük. Emellett akadt néhány olyan jelenet, aminek szintén nem sok funkciója volt a történésekben. Ezek láttán rendszerint olyan érzésünk támadt, mintha a rendezők csupán azt akarták volna megmutatni, hogy a számítógép segítségével milyen gyönyörű szörnyeket tudtak kreálni.

Zúzásból, őrjöngésből és lenyűgöző látványvilágból tehát nem volt hiány, a tüske azonban bennünk maradt.

Kritika: Kong: Koponyasziget - Nem adta ki minden dühét az őrjöngő szörnyeteg

4. Halálos iramban 8

Ki gondolta volna, hogy a 2001-ben megjelenő első részt 16 éven belül még további hét fogja követni? Valószínűleg nem sokan, főként a harmadik, csalódást keltő epizód után. S mégis, kellett az a mélypont, hogy végül ott kössünk ki, ahol jelenleg is tartunk.

A rendezők stratégiája lényegében az, hogy az adott részben rálicitáljanak az előzőekben elsütött trükkökre, s olyat mutassanak a nézőnek, amitől garantáltan tátva marad a szája. Kár, hogy ez az utcai versenyek rovására megy, ami éppenséggel a franchise alapötlete volt.

A Halálos iramban 8-ban sincs hiány lélegzetelállító mutatványokból: hatalmas robbanások, száguldás ezerrel, szuper verdák – minden, mi szem-szájnak ingere. A nyolcadik rész szolgál némi csavarral, újdonsággal is, ami egyrészt furcsán, másrészt rendkívül ütősen és ötletesen hatott. A Halálos iramban 8 egy rendkívül látványos, szórakoztató film, amit nem megérteni, hanem élvezni kell.

Kritika: Halálos iramban 8: Van még ettől nagyobb sebesség?

5. Alien: Covenant

A 70-es években elindult vérfagyasztó franchise sokak szimpátiáját nyerte el abban az időben, amit (egyesek szerint) a Prometheusszal leromboltak. Az Alien: Covenant a pillanatnyi kisiklás után újra visszavezetett bennünket a gyökerekhez.

A filmben mesterien alkalmazzák a feszültségkeltést: annak ellenére, hogy gyakran kiszámítható volt, mi fog történni, szinte egy szusszanatra sem tudtuk magunkat elengedni, ugyanis minden pillanatban benne lógott a levegőben, hogy leharapják valakinek a fejét. A szörnyek vérfagyasztóan néztek ki, különösen a fehér neomorphoktól nem egyszer felállt a hátunkon a szőr. Egyszer-kétszer azonban lehetett látni a számítógépes technika és a valóság közti kontrasztot - legfőképpen a kisebb szörnyecskék mozgásában.

Az Alien: Covenant feledtetni tudta a Prometheus által keltett felemás érzéseket, minek köszönhetően újra átélhettük azt a vérfagyasztó, feszültséggel teli élményt, amire titkon mindig is vártunk.

Kritika: Alien: Covenant - Titkon mindig is erre a mészárlásra vártunk!

6. Wonder Woman

A Warner Bros. és a DC végre mutatott életjeleket, s az elmúlt évek kudarcosnak nevezhető produkciói után végre egy értékelhető filmmel álltak elő. Bizony akár csodáról is beszélhetünk, hiszen ki gondolta volna, hogy épp Wonder Woman lesz az, aki a dicső múltban kitaposott útra vezeti vissza a stúdiót? A sok izomember után jött egy törékenynek tűnő, ám annál nagyobbat ütő amazon, és elvarázsolta az embereket.

A mesébe illő történet valósággal magával ragadja a nézőt: humorból, akcióból, drámából egyaránt kapunk bőven. A film látványvilágban nagyon ott van. Lenyűgöző a kontraszt az amazonok szigetének festői tája és a füstös, szürke London közt. Diana így szó szerint a mesés otthonából a kőkemény, szomorú valóságba lép át.

Nem elhanyagolandó, hogy a film bizony feminista jelleggel is bír - ennek megnyilvánulását mesterien alkalmazzák egy-egy beszólásban, cselekedetben. Patty Jenkins rendező pedig megmutatta, a nők is lehetnek ugyanolyan hősök, mint férfi társaik, sőt.

Kritika: Wonder Woman: A Csodanő megmutatta, hogyan kell ezt csinálni!

7. Dunkirk

Míg az eddig látott háborús filmek többségében magán a harcokon, a repkedő végtagokon és a kegyetlen vérontáson volt a hangsúly, addig Nolan a Dunkirkben teljesen más szemszögből közelítette meg az eseményeket. A rendező ugyanis a katonák kiszolgáltatottságának bemutatásával és a menekülésvágy idegtépő előidézésével bennünk, nézőkben azt az érzést keltette, mintha mi magunk is a harctéren lennénk. Egy-egy becsapódó bomba, sorozattűz alkalmával kis híján mi is fedezékbe vonultunk a moziterem székei közt. Nem beszélve Hans Zimmer zenéjéről, amiben gyakran felcsendült az idő múlásának a motívuma, ezáltal növelve a nézőben a feszültséget.

Az idősíkokkal történő játék pedig olyan feszessé tette a filmet, hogy szinte elmondani sem lehet. Christopher Nolan állítólag a lehető legkevesebb CGI-effektussal próbálta kihozni a maximumot, ennek is köszönhető, hogy a film olyan realisztikusra sikeredett. Szintén szerethető húzás volt a szereplők közti kevés dialógus is. Ezáltal ugyanis nem rágtak semmit sem a szánkba, a karakterek története nem lett fölöslegesen túlmagyarázva, így a nézőre bízta, hogy betömje a keletkezett lyukakat.

Lehet, hogy nem mindenkinek jön be Nolan stílusa, de éppen ez az, aminek köszönhetően a film megmarad az emberek tudatában, és nem végzi a süllyesztőben. Kétségkívül a Dunkirk az év egyik legjobb filmje!

Kritika: Dunkirk: Nincs szükség szavakra - ez egyszerűen tökéletes!

8. Az

A film már az elején fittyet hány a klisékre: a mű fő rettegésforrásaként számontartott  bohóc, Pennywise ugyanis már az első percektől kezdve teljes lényében megmutatkozik a filmvásznon - ezzel jelentősen csökkentve a nézőben a tőle való félelemérzetet. Hisz mitől félünk a legjobban? Attól, amit nem látunk, illetve csak részletekben érzékelünk. Az Az című filmben hiányzott az efféle sejtetés, így a zsáner legnagyobb fegyvere, az ijesztés lényegesen vesztett effektivitásából. Persze, hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy az Az nem ijesztő film, hiszen volt pár jelenet, amikor legszívesebben elbújtunk volna a moziban az előttünk ülő mögé. Mégis több volt az olyan rész, melyek láttán inkább felállt a hátunkon a szőr, mintsem megijedtünk volna.

Bizonyára sokan örültek, mikor megtudták, hogy a film 18-as besorolást kapott, hiszen így semmin sem kellett finomítani, úgy, ahogy van, a legbrutálisabb formában mindent a nézők elé tálalhattak. Ezzel mindjárt az első néhány percben szembesülhettünk is, mikor a kegyetlen bohóc tőből leharapta egy kissrác karját.

A rendezők remekül idézték meg a 80-as éveket: mind a környezet, mind a szereplők hűen tükrözték a múlt századbeli évek hangulatát.

Kritika: Az: A félelemmel teli húson csámcsogó bohóc nagyon odavágott!

9. Kingsman: Az aranykör

Kár, hogy a rendező annyira ragaszkodott ahhoz, hogy szinte leutánozza az első részekben remekül működő elemeket. Kis híján úgy is fogalmazhatnánk, hogy az első rész jellemző vonásait egyszerűen ráhúzták a másodikra. Lehet, hogy ami egyszer vicces, érdekes, az másodjára már annyira nem az.

Láthattunk remekül koreografált, látványos akciójeleneteket, sőt, néha már túlzásokba is estek - Az aranykör mégsem volt képes túlszárnyalni az első részt. Színvonalban ugyan behozta elődjét, az a bizonyos plusz hiánya miatt azonban a nézők egy kissé csalódottan távozhattak a moziból.

A Kingsman: Az aranykör egy szórakoztató, látványos film, a maga hibáival együtt. Az első rész árnyékából képtelen volt kitörni, éppen ezért kíváncsian várjuk, mit hoz a rebesgetett folytatás.

Kritika: Kingsman: Az aranykör - Ami egyszer érdekes, másodjára már annyira nem az

10. Az Igazság Ligája

Úgy tűnik, hogy a Warner Bros. és a DC Universe végre kezdi elkapni a fonalat. Az elmúlt évek kudarcaiból tanulva rájöttek, hogy valami nem működik, változtatni kell. Mostanra ott tartunk, hogy Batmanék már-már felveszik a harcot Vasemberrel és társaival.

A kétórás játékidő ellenére maradtak azért hiányfoltok a történetben. Az újonnan érkező karakterek (Aquaman, Flash, Cyborg) bemutatását talán több jelenetben is részletezni lehetett volna, nem sok mindent tudtunk meg az eredetükről.

A Batman Superman ellenben főként a lazaságot hiányoltuk, a poénok is inkább kínosak voltak, mint viccesek. Az Igazság Ligája azonban ezen a téren telitalálatnak tűnik. Nagyon jót tett a franchise-nak, hogy komolytalanabbra vették az egészet – az egyes poénok nagyon jól ülnek, a látványos akciójelenetekkel kiegészülve remek kompozíciót alkotnak, így a film az elejétől a végéig szórakoztat. Az Igazság Ligája egyáltalán nem hibátlan film, ennek ellenére mégis szerethető – még azok számára is biztosítja a szórakozást, akik egyébként nincsenek otthon a szuperhősök világában. A széria ugyan még messze van a tökéletestől, de ha a jövőbeni filmek megütik legalább Az Igazság Ligája szintjét, akkor már elégedettek lehetünk.

Kritika: Az Igazság Ligája: Lassan, de biztosan erőre kapnak a DC hősei

10+1. Star Wars: Az utolsó Jedik

A film hullámzó teljesítményt nyújt, amely nem tudta teljes mértékben hozni az elvártakat. Látványvilágban ugyan kitettek magukért a készítők, ám egy franchise nyolcadik részénél a néző már joggal vár egy kicsit többet.

Kifogásolható, hogy egyes jeleneteknél déja vu érzésünk volt, mintha már láttuk volna az előző részekben, valamint az is, hogy egy valamirevaló fénykardpárbaj nélkül telt el a két és fél órás játékidő. A legfőbb főellenségről, Snoke-ról sem tudtunk meg túl sokat, legyőzése pedig akár egy kicsivel több időt és erőfeszítést is igényelhetett volna. A drámai és a poénos részek nagyjából ültek, ám utóbbit egyes jelenetekben már egy kicsit túltolták.

A számtalan negatívum ellenére vannak szerethető részek is a filmben, az azonban kétségtelen, hogy nem ez lett minden idők legjobb Star Wars mozija.

Kritika: Star Wars: Az utolsó Jedik – Az erő sajnos elhagyott bennünket

Természetesen még számtalan olyan filmet láthattunk az évben, amely nem került fel szűkített listánkra. Említhetnénk többek közt a Karib-tenger kalózai ötödik részét, A galaxis őrzői második, illetve Thor harmadik epizódját, valamint a Dwayne Johnson fémjelezte Baywatch-ot és Jumanjit.

tt/para